Mindnyájan kárhozottak vagyunk. A poklunk a föld, s átkunk a szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen élet.
A tudomány nem vált meg bennünket. Az ember nem halad, legfeljebb a sír felé halad. Az élet céltalan.
Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.
Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.
Enyém az élet – ujjongott -, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.
Én valójában még mindig veszélyes életet élek, de megtanultam, hogy hogyan tegyem azt élvezetessé anélkül, hogy elragadjon magával a mélybe.
Életem legnagyobb élménye – amely folytonosan visszatér – az a gyermekkori megismerésem volt, amikor egyszer rádöbbentem, hogy nem értem, hogyan, milyen céllal kerültem erre a világra.
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Azok, akik nem hagytak maguk mögött káprázatos eredményeket, csak kis jótettek sorát, már nem éltek hiába.
Addig tudunk tenni azért, hogy valami maradjon utánunk, ameddig élünk. És addig azért erre ügyelni kell.
Az életben nincsenek cheat kódok meg extra életek, de ott vannak a barátaink és a családunk. Szeretet, veszteség és rengeteg remény. Az élet veszélyes és minden rajtad áll, de vállald!
Szerény álmok és egy fél gőzzel élt élet, amiben ugyanazt csinálom, amit mindenki más – számomra ez felér a lassú haldoklással. Nem kérek belőle, és neked sem javaslom.
Az élet nagy művészete az érzékelés; érezni, hogy létezünk, még akkor is, ha fáj.
Az élet nem csak csúcspontokból és nagy pillanatokból áll – egy-egy momentumból, ami beleég az emberek emlékezetébe, és bekerül a fotóalbumokba, emlékkönyvekbe. Az élet ugyanúgy a köztük lévő pillanatok sora is.
Egyedül te alkothatsz magadnak olyan életet, amilyet szeretnél – ezt a munkát senki sem végzi el helyetted.
Ha elfogadod, hogy felelős vagy az új életed megteremtéséért, azt is el kell fogadnod, hogy a mostaniért is felelős vagy. Ez pedig sokunk számára roppant nehéz.
Annyira megszoktuk, hogy az életben mindenért meg kell küzdenünk, és bármilyen körülményt el kell fogadnunk, hogy már észre sem vesszük, hogy megvan az erőnk és a képességünk, hogy mi magunk eldöntsük, milyen életet akarunk élni.
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Nincs bakancslistám, pontosabban minden lényeges dolog ki van rajta pipálva, és ez nyilván nem véletlen. Már hosszú évek óta úgy éreztem, mintha folyamatosan egy napfényes fennsíkon sétálgatnék. Minden megadatott, amit valaha fontosnak gondoltam. Sikeres voltam a szakmámban, biztos egzisztenciát teremtettem magamnak. Sőt, még most is dolgozom. Hosszú távú, sikeres kapcsolataim ugyan nem voltak, de akadt részem szép és kölcsönös szerelmekben. Szabadidőmben sportoltam, utaztam, hegyet másztam, csak Nepálban négyszer voltam, focimeccsekre jártam – nem tudok felidézni semmit, amire ezeken kívül vágytam volna.