A szorongás vagy a depresszió nemegyszer az érzelmi agy olyan vészkiáltása, amelyet akkor bocsát ki, amikor úgy érzékeli: veszélyben a társadalmi egyensúlyunk. Akkor tudjuk megnyugtatni, akkor tudunk harmonikusan élni, ha gondosabban ápoljuk a másokhoz fűződő kapcsolatainkat.
Depresszió idézetek
A depresszióról szóló idézetek érzékenyen és őszintén mutatják be a belső küzdelmek világát. Ezek a gondolatok segítenek megérteni az érzelmek mélységét, és erőt adhatnak a nehezebb időszakok átvészeléséhez.
A depresszió megóv minket attól, hogy magunk számára sajátítsuk ki Istent. Megszabadít minket attól a törekvéstől, hogy Istent szükségleteink teljesítésében segítő társsá fokozzuk le. Megajándékoz minket azzal, hogy tisztán látjuk Isten felfoghatatlanságát.
A depresszió gyakran a halált jelképezi, amely szervesen hozzátartozik életünkhöz. Hogy valami új születhessen bennünk, a réginek meg kell halnia. A régi jelképezi világi mértékeinket és a külső szempontok által meghatározott gondolkodásunkat. Ha a depressziós a siker, az elismerés, az odafordulás és a megerősítés által határozza meg magát, akkor betegsége egyre rosszabb lesz. Ha hagyja meghalni önmagában a világot, akkor megsejt valamit az új emberből, aki benne születik meg, és aki Istenből eredőn határozza meg magát.
Csuda klassz depressziósnak lenni: az ember olyan csúnyán viselkedhet, ahogy csak akar.
A depresszió meghívás, hogy elbúcsúzzam mértékeimtől, amelyek ellenkeznek lényegemmel, hogy eloldozzam magam minden illúziómtól, amellyel grandiózus énképet építettem fel. Ám arra is hív, hogy megszabaduljak minden önvádtól és a negatív értelmezésekhez való ragaszkodást, hogy egyre inkább azzá váljak, aki lényegemnél fogva vagyok, hogy egyre inkább eljussak ahhoz az egyszeri és eredeti képhez, amelyet Isten alkotott rólam magának.
A depresszió megküzdési mechanizmus, amely enyhíti a fájdalmat és a dühöt, elfojtja azokat a magatartásokat, amelyek veszélyessé válhatnának. Nem azt állítom ezzel, hogy a neurotranszmitterek ne vennék ki a részüket a depresszióból – de amikor eltérnek a normálistól, azzal visszatükrözik azt, amit átéltek, és nem kiváltják őket. Az összezavarodó agy a fejlődés szakaszában a létezéssel járó traumákat fejezi ki, és a stabilizálódást követően maga is további stressz forrásává válik.
A depresszió úgy kezdődik, hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened.
Számomra a depresszió azt jelentette: szomorúság, szomorúság, szomorúság. […] Mit tudtam én akkoriban, hogy a depresszió súlyos betegség? Azoknak a lányoknak a suliban fogalmuk sem volt arról, mit jelent depressziósnak lenni
Hallottam másoktól, hogy depressziósnak lenni olyan, mintha egy hatalmas fekete kutya járna folyton az ember nyomában. Vagy mintha üvegbe lenne zárva az ember. Számomra másmilyen volt. Én inkább úgy éreztem, mintha meg lennék mérgezve. Mintha koszos, barna méreganyagok lövellnének ki az agyamból, és mindent bemocskolnának – a látásomat, az ízlelőbimbóimat és szinte valamennyi gondolatom.
A negatív belső beszéd a depresszió táptalaja.
Nem hagyhatom, hogy magával ragadjon a depresszió, ha utat engedek az önsajnálatnak a szívembe, akkor soha nem tudom majd kiűzni onnan.
Az ember nem adja át magát a depressziónak. A depresszió eljön érted, megragad a lábadnál fogva és behúz a mély szarmocsárba.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az aggodalom az ismeretlen jövőben lakozik, a depresszió az elfelejthetetlen múltban, a békesség pedig a jelen pillanat elfogadásában.
A legtöbben azt hisszük, a depresszió külső tragédiák, stressz vagy sötét gondolatok hatására alakul ki, gyakran azonban spontán alakulnak ki depressziós epizódok az agyban, azok vezetnek aztán sötét gondolatokhoz.
Azért vagy depressziós, mondom magamnak, mert még nem ábrándultál ki teljesen. Utána már felszabadulsz, mert onnan az már nem depresszió, csak létállapot.
Év vége és depresszió? Egészen rossz a párhuzam.
Elszenvedője, néma tanúja vagyok az életemnek, nem aktív részese, alakítója. A téli hónapok szürke egyhangúsága és a rám zúduló magány gyorsan lök a depresszió gödrébe.
A depresszió legfőbb oka, hogy valaki nem tud kiszabadulni a színházból, a szerepek kényszerzubbonyából.
Van egy viselkedésminta, amely biztosan aláássa a közhangulatot, ez a krónikus depresszió. Az ilyen emberek állandóan fáradtnak látszanak. Mindenre fanyalognak, mindig pesszimisták, mindenkit nyomasztanak jelenlétükkel.
Talán még az elvonásnál is rosszabb a vele járó depresszió.
