Boldog az az ember, aki szereti és tiszteli apját és anyját, mint ahogy a bimbó szereti a megtartó, tápláló gyökeret, mint ahogy a folyó szereti a forrást, mint ahogy a madár szereti a fészket, mert hatalmas nyugalom, béke, öröm és fény születik meg benne.
A család formálja legjobban a gyereket. Ha egy család jó állapotban van, akkor ellensúlyként tud megjelenni a környezeti hatásokkal szemben.
A családban kölcsönösen tisztelik és szeretik egymást, vannak ugyan hullámhegyek és hullámvölgyek, de mindig tudnak harmóniát, egyensúlyt teremteni.
A családhoz mindig visszatérünk. Sőt egyedül a családnak van értelme. A fejedbe veszed, hogy otthagyod őket, világgá mégy, a magad életét akarod élni, aztán egyszer csak eljön a pillanat, amikor visszakívánkozol, mert a családban tapasztalt szeretet, az együtt átélt bajok és boldog pillanatok kellenek hozzá, hogy felmérd, ki vagy, honnan jössz.
Érdekes ez: az ember, ha köztük él, valahogy tudomásul veszi a családját, csak akkor kezd viszolyogni, ha idegen szem foncsorán látja visszatükröződni őket.
Amikor közelálló ver, még nem is olyan sértő; de ha idegen, ez aztán fájdalmas. Rokonkéz könnyű!
A családtagoknak ügyelniük kell egymásra, és a szent összetartóerőre. Ezt a szabályt senkinek nem szabad megszegnie.
A gyerekek sosem ismerik meg igazán a szüleiket. Kisgyerekként csodálják, hősnek tartják őket, kamaszkorukban bosszankodnak vagy akár szégyenkeznek miattuk. Aztán amikor felnőnek, a szüleiket közönséges halandóknak látják.
A minőségi idő lényege az együttlét. A fizikai közelség önmagában még nem feltétlenül jelent együttlétet. Ehhez egymásra fordított figyelemre van szükség. Amikor az apa a földön ülve labdát gurít kétéves fiának, miközben csak a gyermekre figyel, mindketten átélhetik az együttlét örömét.
Az anya képezi a családi boldogság központját.
Már maga a család gondolata is hazugság. Követelőzik, a látszatra ad, de elűzi a létet, megsemmisíti. A család egy mocsokság, ez az élet filoxérája, egy gomba, ami mindent tönkretesz.
Egy paraszt hiába költözik Pestre, még a gyereke is paraszt marad.
Vannak olyan rokonok, akiket soha nem látunk, csak esküvőkön és temetéseken. Így aztán mindegyikük meg van győződve arról, hogy a többiek mind mániás depresszióban szenvednek.
Az alma talán nem esik messze a fájától, de nem kell, hogy ott is maradjon.
Amikor fogsz egy rakás összetört darabot, és a megfelelő módon rakod össze őket, akkor valami új lesz belőlük, és hirtelen nem érzik már magukat annyira töröttnek; és biztos vagyok benne, hogy ezt nevezik családnak.
Attól, hogy a világ olyan, amilyen, a gyerek még olyan lesz, amilyenné a család nevelte. A befolyásolhatóság, sodorhatóság annak a jele, hogy nincs kialakult biztonságos értékítélete, vagy olyan érzelmei vannak, melyekhez kellett egy új közeg, legyen ez szorongás, agresszió vagy félelem.
Minél kisebb a ház, a családnak annál jobban össze kell tartania. Nincs helyük a széthúzásra.
Semmit sem tudunk. Még a velünk élő szeretteinkről sem tudjuk, mi zajlik a fejükben. Ismerjük a természetüket. Hogy mit szeretnek és mit nem. Sejtünk a vágyaikról valamit. Mégsem tudjuk, mi zajlik a fejükben.
A család mint intézmény nem egyszerű tükörfelület, átszűri és saját logikájába illeszti a történeti-társadalmi változásokat, miközben maga is folyamatosan alakul és alkalmazkodik.
Nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint ha valaki nagy múltú családból származik! S büszkén vállalhatja azt, hogy ősei évszázadok óta neves emberek, s az utódai is azok lesznek!
