A barát dolga az is, hogy szemére vesse barátjának, ha ostobaságot akar elkövetni.
Első pillanattól együtt éltek, mint az egysejtű ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett „barátságot kötni”, mint az egykorú fiatalok szokták, nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között, öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságuk oly komor és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól. S mint minden nagy érzésben, ebben is volt szemérem és bűntudat. Az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől.
Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.
Van, amikor egy emberi kapcsolat ideje lejár. Barátok ezt értik, és csalódás nélkül tudják tudomásul venni, hogy ezentúl csak ritkán vagy sohasem látják egymást. Ez a szabadság nagy-nagy ajándéka, hogy még csak rossz érzésünk sem marad a válás után – hálásan gondolunk vissza egymásra.
Az a fontos, hogy együtt legyünk, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Ha elmeséljük egymásnak az életünket, rájövünk, hogy az emberek többsége ugyanazokon a dolgokon megy keresztül.
Barátot szerencse hoz, szükség próbál.
Mindannyian egyformák vagyunk. Akkor emlékezik barát a barátra, amikor az életnek vége szakad, amikor valaki súlyosan megbetegedik vagy meghal. Akkor bezzeg megvilágosodik előttünk hirtelen, milyen nagy veszteség ért bennünket, ki volt az illető barát, miről nevezetes, miféle tetteket vitt véghez.
A legfontosabb dolog az életben nem a pénz, a társadalmi státusz, vagy az elismerés, hanem az az időszak, amikor a barátja vagy valakinek.
Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik.
Mikor egy barát közelébe kerülünk, egy másik világba jutunk, ahol frissebb a belélegzett levegő, tisztábban csengenek a hangok, élénkebbek a színek, gondolataink gyorsabban, következetesebben járják útjaikat. Való világunk teljesen különbözik ettől a környezettől, hiszen most olyan helyzetben vagyunk, ahol szabadon önmagunk lehetünk.
Aki mindenki barátja, mindenki bolondja.
Mindenkinek szüksége van arra, hogy nyíltan beszélhessen valakivel. Azelőtt ott volt a vallás meg a többi értelmetlenség, most meg mindenkinek szüksége van valakire, akinek mindent őszintén bevallhat, mert különben akármilyen értékes ember, magányossá lesz.
A barátok egyik legfontosabb szerepe, hogy – enyhébb és szimbolikus formában ugyan, de – elszenvedjék a büntetéseket, amelyeket ellenségeinknek szánunk, ám rajtuk nem tudunk végrehajtani.
Kell a társ két nagy szemmel,
ha másért nem, csak, hogy kivegye azt a golyót,
s a folyód keskeny medrét az útba vájja,
és veled lépjen a sárba,
s ha kell, hát szóljon rád, ha szöknél,
egyik más világ sem jobb ennél.
A digitális fotó ugyan nem sárgul el, de a régi barátságok igen. Vajon mindenkivel így történik majd? Szétszéledünk érettségi után, és egyszer csak elfelejtjük egymást? Vajon elmúlik minden, ha végzünk? Vagy erősebb a barátságunk, mint az épület, ami összezár minket?