Az élet túl rövid ahhoz, hogy unalmas autókat vezessünk.
Művész vagyok, a pálya a vásznam, az autó az ecsetem.
Az autóversenynek olyan eseménynek kell lennie, amely a szabályok egyértelműsége, az elérhető eredmények, az útvonalak vonalvezetése miatt hasznos lehet minden lehetséges műszaki adat összegyűjtésére is, nem csupán arra, hogy megállapítsuk, ki a jobb pilóta.
Tiszteltem az autót, amit vezettem. (…) Minden bizonnyal az a szeretet – ami szinte érzéki, sőt akár sze*uális szinten élt a tudatalattimban – akadályozott meg abban is, hogy elmenjek megnézni, hogyan versenyeznek az autóim. Ha arra gondoltam, hogy a kezem között születnek és látom a halálukat – mert a versenyzés mindig halál, még győzelem esetén is –, úgy éreztem, nem tudnám elviselni.
Nem sokkal később Francesco édesanyjával, Paolina grófnéval is módomban állt találkozni. Ő mondta nekem egyszer: „Ferrari, tegye az autóira a kisfiam ágaskodó lovacskáját. Szerencsét hoz.” Ma is őrzöm Francesco Baracca fényképét, a szülei írásával, amelyben átruházzák rám az emblémát. A lovacska fekete volt, és máig az is maradt; a kanárisárga hátteret én találtam ki hozzá, ez Modena városának színe.
A versenyautók önmagukban se nem szépek, se nem csúnyák. A győzelem teszi őket széppé.
Az autók a szabadság, a függetlenség és az individualizmus végső szimbólumai. Azt a szabadságot nyújtják, hogy „bárhová mehetünk”, akkor és akivel csak akarunk.
Számomra az ember vezette autók kivonása a forgalomból súlyos, de helyes döntés, s ahhoz hasonló hír volna, mint amikor azt hallom, hogy elítéltek egy háborús bűnöst. Jó tudni, hogy végre leszámolnak a szeméttel, mondom majd magamban, összehúzva a szemöldökömet, hogy gonosz benyomást keltsek.
Autóval mindent lehet, menni, amerre a szem ellát, határon, országon, kontinensen át. A modern városi ember autóember: beleszületik és belenő, autó hozza-viszi, kórházba be és onnan ki, bölcsibe, oviba, suliba, edzésre és partira, nyaralni, telelni, tavasszal, ősszel kirándulni; alig lehet majd szabadulni tőle.
Akinek valaha volt kocsija, vagy ahogy hivatalosan, de értelmetlenül becézik, gépjárműje, az tudja, hogy nincs kedvesebb, megbízhatóbb, hűségesebb valami az autónál.
Az autó sok férfinál a tökéletes nőt helyettesíti: olyanná formáljuk, amilyenné akarjuk, nem nyavalyog, ha jól meghajtjuk, és simán lecserélhetjük egy újabb, fiatalabb modellre. Olyan ez, mint az ideális párkapcsolat.
A benzines autókra hamarosan úgy tekintünk majd, mint napjainkban a gőzgépekre.
Nem számít, mi van a motorháztető alatt. Csak az számít, ki van a kormány mögött.
(Halálos iramban – 2001)
Automata sebváltóval megtanulni vezetni olyan, mint lányfekvőtámaszt csinálni.
Van valami végtelenül megnyugtató abban, ha az ember alatt és körül ott van egy doromboló gépezet, amely minden kívánságát teljesíti, elviszi, ahová akarja, mintha mindent megtehetnénk.
Soha nem vezettem autót. Nem is fogok. A kormány mögül nem látni az élet apró, szépséges csodáit.
Párizsban is koccanással állnak meg az autók, és attól még nem rossz hely. Párizs mégiscsak Párizs. Én is úgy szoktam. Koccanással. Csak én Budapesten, ahol sajnálatos módon sok az idegbeteg.
