Ahol nincs emberség, ott minden más – természet, világ, ész, logika, rang, dicsőség – hiábavaló.
Ha mindaz, ami a kezedben, fejedben és szívedben egyesül, nos, az a művészet.
A nekünk rendelt munkát mi kötelesek vagyunk becsületesen és szemrehányás nélkül végrehajtani, attól függetlenül, hogy abban reménykedünk, angyalokká válunk, vagy azt gondoljuk, valamikor csigák voltunk.
Két egyformán pusztító előítélettől kell tartózkodni: a teológusok által tanított ama babonától, mely szerint az istenség lényegét szavakkal ki lehet fejezni, és a tudomány előfeltevésétől, mely szerint az isteni erő tudományos kísérletekkel megmagyarázható.
A tudás hasonló a kézről kézre járó pénzhez. Az embernek részben joga van büszkélkednie vele, ha ő maga dolgozott anyagáért, ő készítette vagy legalább becsületesen szerezte meg a már elkészítettet. De ha ő semmi hasonlót nem tett, csak úgy kapta valamelyik járókelőtől, aki arcába dobta neki, milyen alapon büszkélkedhetne vele?
Az igazi nevelés célja nem csak abban áll, hogy arra késztessünk, az embereknek jót tegyenek, hanem hogy ebben találják meg a boldogságukat; nem csak hogy igazságossá váljanak, de éhezzék és szomjúhozzák az igazságot.
Az ember valódi bére nem az, amit munkájával megszerez, hanem amivé általa válik.
Elnézni a kukorica növekedését, a rügyek kipattanását, megpihenni az ekevas vagy a kapa fölött; olvasni, gondolkodni, szeretni, reménykedni, imádkozni – ezek a dolgok teszik boldoggá az embereket.
Az a férfi nem élt igazi életet, ki nem tisztult meg a nő szerelmében, kit nem edzett meg annak bátorsága, kit nem irányított annak tapintata.
Két ember között, annak nagyobb az Istenbe vetett hite, aki a természetet szereti.