Motorral járok munkába. Farmer, csizma meg egy bőrkabát, ami annyit nyom, mint én. Ha fekete lenne, azt lehetne hinni, hogy Brando-komplexusban szenvedek. Pedig nem.
Nem szeretek hátra nézni, meg a múlton rágódni. Sokkal jobban érdekel a jövő. Olyan vagyok, mint az aranyhal: azt látom, ami közvetlenül ott van az orrom előtt.
Ha a forgatáson eltüsszentem magam, 40 ember jön mindjárt valami csodagyógynövénnyel. Bokszolni is azért kezdtem el, mert ez az én válaszom azokra a figurákra, akik fehér pizsamában egymás chi-jét tapogatják.
A halál és a tragédia az életünk minden másodpercében ott lóg a fejünk felett, és próbál eltalálni minket. És sokszor elhibáz.
Éppen olyan ez, mint a kutyatulajdonosok! – magyarázta Solomon. – „Ó, az én kutyám soha nem bántana senkit!” Mind ezt mondja. Aztán egy szép napon azon kapják magukat, hogy azt mondják: „Ilyet azelőtt sose csinált!” – Rám nézett és látta, hogy felvont szemöldökkel nézem. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy igazán soha, senkit nem ismerhetünk. Senkit és semmilyen kutyát sem. IGAZÁN nem.