Nemigen van meglepőbb őslénytani felfedezés, mint az, hogy az életformák a Földön csaknem egyidejűleg változnak.
Vannak szerzők, akik szerint az élőlények pusztán a változatosság kedvéért sokfélék, akár a játékok a boltban.
Van-e bármi alapunk feltételezni, hogy a Teremtő az emberhez hasonló értelmi erőkkel dolgozik?
Az, hogy valamely ideg hogyan lesz érzékeny a fényre, nem kell jobban izgasson bennünket, mint az, hogy maga az élet hogyan keletkezett.
Nyíltan bevallom: az a feltevés, hogy a szemet, a maga utánozhatatlan berendezéseivel, amelyek a különböző távolságokra való fókuszálást, az eltérő fénymennyiségek bebocsátását, vagy a szférikus és kromatikus aberrációk kiigazítását szolgálják, a természetes kiválasztás alakította ki, valóban a legnagyobb képtelenségnek látszik. Amikor először mondták ki, hogy a Nap nyugalomban van és a Föld forog körülötte, a józan emberi ész hamisnak nyilvánította ezt a tanítást – de hát a tudományon belül nem bízhatunk meg abban a régi mondásban, hogy Vox populi, vox Dei (a nép hangja isten hangja).
Nagy az ereje a félremagyarázásnak, de a tudományok története azt mutatja, szerencsére nem tartós.
Az ember lelkiismeretesen és gondosan tanulmányozza lovai, szarvasmarhái és kutyái jellemét és családfáját, mielőtt párosítaná őket; de amikor saját házasságáról van szó, soha, vagy csak ritkán tanúsít ilyen erőfeszítést.
Felemelő elképzelés ez, amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe, ebből az egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki – és teszi ma is.
Az élőlények fejlődéséhez vezető valamilyen általános törvény (…) így hangzik: sokasodj, változz, az erős éljen, a gyenge pusztuljon.
A természet arcát derűsen ragyogónak látjuk, és néha a táplálék túlzott bőségével találkozunk; de nem látjuk vagy elfelejtjük, hogy a körülöttünk gondtalanul csicsergő madarak főként rovarokon és magokon élnek, és így folyamatosan pusztítják az életet; vagy elfeledjük azt, hogy ezeket az énekeseket, meg az ő tojásaikat és fiókáikat milyen nagy mértékben pusztítják más madarak és ragadozók.
Minthogy a tavakat és a folyórendszereket szárazföldek gátja választja el egymástól, azt gondolhatnánk, hogy az édesvízi élőlények egy-egy vidéken belül nem terjednek el széles körben. És mivel számukra a tenger látszólag még ennél is nehezebben leküzdhető akadályt jelent, azt is hihetnénk, hogy ezek a lények nem jutottak el távoli vidékekre. Valójában épp fordított a helyzet.
A régi nézeteket valló természettudósok ragaszkodnak a biblikus felfogáshoz, a mózesi teremtés-monda tanához, s annak kronológiai alapján mind a világot, mind magát az emberiséget csak 5000-6000 esztendősnek tartják. Akad köztük olyan is, aki nemcsak a teremtés évét, de hónapját és napját is kiszámítja. Mások azt is tudni vélik, hogy az ősi patriarcháknak milyenek voltak a testi adottságaik, így pl. Henrion francia akadémikus kiszámította, hogy Ádám 27 méter, Ábrahám 9 méter, míg Mózes csak 3 méter magas volt – s ezt a francia akadémián erősen bizonygatta is.
A pszichológia, nem vitás, a Herbert Spencer úr által lefektetett alapokra fog támaszkodni, vagyis arra az elvre, hogy a szellemi erők és képességek szükségképpen csak fokozatosan voltak megszerezhetők.
Bizonyos preferált szavak túlélése vagy megőrzése a létért való küzdelemben a természetes kiválasztódás esete.
A kihalás csupán lehatárolta a csoportokat, de semmi esetre sem az hozta létre őket. Ha ugyanis hirtelen újra felbukkanna a Földön valaha élt összes forma, akkor annak ellenére, hogy a csoportok meghatározását lehetetlen volna megadni, mégis lehetséges volna egyfajta természetes osztályozás, vagy legalábbis természetes elrendezés.
Miféle korlátot lehetne szabni egy olyan erőnek, amely hosszú korokon átnyúlva működik, és minden lény alkatát, felépítését és szokásait szigorúan megvizsgálja: támogatja a jókat, elveti a rosszakat? Nem látom, hogy ezt az erőt bármi korlátozhatná abban, hogy az összes élő formát lassan, szépen hozzáalakítsa akár a legbonyolultabb életviszonyokhoz is.
Próbára teszi a képzeletet elhinni, hogy a páva farka ekképp alakult ki; és mivel én elhiszem, ezért hiszek ugyanebben az elvben, némileg módosítva, az emberre alkalmazva is.
A matematikus az egy vak ember, aki egy sötét szobában keres egy fekete macskát, ami nincs is ott.