Nem tudok belenyugodni abba, hogy telnek-múlnak az évek. Úgy akarok élni, mint húszas éveimben, egyetlen fillér nélkül. Két forint nem volt soha a zsebemben.
Soha nem felejtem el, amikor hosszú évekkel ezelőtt az akkori Népszínházban megkérdezte tőlem valaki, hogy engem mi érdekel a leginkább a színházból. Azt válaszoltam, hogy a büfé, meg a pénztár. Én voltam az első Magyarországon, aki ezt be merte vállalni. Kaptam is érte egy fegyelmit.
Csak akkor iszom, amikor nem dolgozom. Munka közben soha. És előtte sem. Ebben a tekintetben rendkívül precíz vagyok. Sőt, ha valaki piásan jön dolgozni, én vagyok az első, aki beköpöm. Igen, időnként iszom. Álságos lenne azt mondani, hogy nem, pláne egy ilyen szakmában, ahol minden nap névnapot, születésnapot, meg ilyen-olyan jubileumot ünnepelünk. A régi nagy színészkollégák is állandóan ittak, csak mindig letagadták. Tulajdonképpen mindenki ivott.
Minden egyes mondatomat ötször átgondolom, mielőtt kimondom, akár a kamera előtt, akár a színpadon. Hiába vagyok laza, premier előtt tizenhatszor kimegyek a vécére. Állandóan stresszelek.
Nagyon sokat gondolkodom a befejezésen. Úgy szeretném abbahagyni, ahogyan Albert Flóri tette. Császárként. Szinte minden nap gondolkodom azon, hogyan lehetne méltósággal elköszönni, mert nem szeretném megvárni azt a pillanatot, amikor azt mondják, mit erőlködik itt ez a hülye.
Néhány Heti hetes-béli megnyilvánulásom miatt sokan azt gondolják, hogy bal liberális vagyok, noha tudatosan nem szólok bele semmilyen politikai kérdésbe.
Amikor egy országban mindent a hatalmon lévő párt akar bekebelezni, mert itt hosszú ideje erről szól ez a történet, akkor ez féldiktatúra vagy diktatúra. Ez
egy diktatúra! Minden a miénk, mindent bekebelezünk, és ti meg éljetek, ahogy akartok. Hát ezt nem akarjuk mi!
Az az igazság, hogy szépen lehiggadtam, valljuk be, megöregedtem már, nem úgy látom a dolgokat, ahogyan eddig. De nem bánom. Ez nem tragédia. Egyre morózusabb vagyok, hogy úgy mondjam, nem vagyok hajlandó mindenki viccmestere lenni.
Azért nem találom a helyemet, mert nem vagyok hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy azoknak a gyerekei, akiket megkértem arra, hozzanak nekem egy kávét és egy kiflit párizsival, azoknak a gyerekei ma megmondják nekem, hogy hogyan kellene csinálnom valamit. Mert ők ma már színigazgatók és kulturális attasék.
Az az én úgynevezett anakronizmusom, hogy nagyon szeretném visszahozni azt a világot, ami volt, legalábbis a művészetek terén. Nagyon. És azokat a művészembereket, akik kint vannak a falamon, akik írtak egy-két sort nekem.
Én egy gyerek vagyok. Egy nagy hülyegyerek, aki mindennap mókázni akar, nevettetni akar, jól akar élni, ami persze soha nem sikerül, és ki akarja venni a napból azokat a pici, fontos dolgokat a maga számára, amik az élethez feltétlenül kellenek.