Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, melyek hatása a későbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás művészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik! Talán egész későbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre. A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg.
Hát mi nem vagyunk mind ugyanolyanok, mint a többi német? Nem tartozunk mindannyian együvé? Most kezdett el először motoszkálni kis fejemben ez a nagy kérdés. Belső irigységgel kellett tudomásul vennem a feltett kérdésre azt a választ, hogy nem minden németnek jutott osztályrészül az a szerencse, hogy Bismarck birodalmához tartozhassék. Számomra ez teljesen érthetetlen volt.
A nyomorból, a szerencsétlenségből, a külső lezüllésből és gazból, nem fejlődhettek ki emberek, hanem csak a szomorú körülmények eredményei.
Ezt a lelki átalakulást ezer és ezer esetben nyitott szemmel figyelhettem meg, s minél gyakrabban volt alkalmam mindezt látni, annál inkább megutáltam a milliós várost, amely előbb mohón magához vonzza az embereket csak azért, hogy később megsemmisítse őket.
Aki azonban az olvasás művészetével tisztában van, azt ösztöne minden könyv, folyóirat vagy röpirat tanulmányozása közben figyelmessé teszi arra, amire célszerűségénél vagy értékességénél fogva szüksége van. Az ily módon nyert újabb kép mintegy beleolvad a már meglévő hasonló tárgyú képbe, azt javítja vagy kiegészíti, helyesebbé vagy kifejezőbbé teszi. Ha az élet az így olvasó embert állítja valamely gyakorlati kérdés elé, az illető azonnal a már meglévő adatokat állítja a gyakorlati élet szolgálatába. Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja.
A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban természetesen még ma is nagyon rossz utakon jár. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanításának célja soha semmiképpen sem a történelmi adatok és események bemagoltatásában, ledarálásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló vajon pontosan tudja-e, mikor volt ez vagy az a csata, mikor született ez vagy az a hadvezér, és az sem, hogy mikor tette fejére valamelyik – mégpedig többnyire jelentéktelen – uralkodó ősei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos! Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, amelyek mint okok a szemünk előtt zajló történelmi eseményekre hatnak.
A tömeg hasonló a nőhöz, kinek lelkivilágán nem annyira az elvont értelem, mint inkább a meghatározhatatlan érzelmekre alapított, őt kiegészítő erő iránti vágyódás uralkodik, és aki maga is inkább az erős előtt hajlik meg, semmint a gyengét uralja.
A német nemzet túlélte a népvándorlást, a rómaiak háborúit, a hunok, a magyarok és a mongolok betöréseit, a harmincéves háborút, Nagy Frigyes és Napóleon háborúit – engem is túl fog élni!
Harcolni csak azért lehet, amit szeretünk, szeretni pedig csak azt lehet, amit tisztelünk, tisztelni viszont azt, amit legalábbis ismerünk.
Bizonyos értelemben összes rokonunkat csak kitaláljuk. Apáinkat, anyáinkat, fivéreinket, nővéreinket és a többit. Különösen akkor, ha távoli vagy már nem élő rokonokról van szó. Fogjuk, amit tudunk róluk – és ez soha nem a teljes történet -, és hozzátesszük, amire vágyunk, ami fontos nekünk, s az egészet egyfajta családi takaróvá öltögetjük össze, amelybe lelkünk kanapéján beburkolózhatunk.
