Az egyén érzelmi alkata és a tartós stresszre adott reakció valóban sok olyan betegség kiváltó oka lehet, amelyet az orvostudomány ugyan kezel, de amelynek nem ismerjük az eredetét.
A modern tudományra úgy tekintünk, mint ami minden szenvedésünkre gyógyírt kínál, miközben az előző korok bölcsességét kategorikusan elutasítjuk.
Nem minden lényeges felfedezés igazolható laboratóriumban vagy statisztikai elemzéssel.
A világ titkaira túlságosan lassan vet fényt a kutatás; a tudomány sok kérdésre még egyáltalában nem tud választ adni. A tudományos kutatás azonban az egyetlen út, ami bennünket a rajtunk kívül eső világ helyes ismeretéhez elvezet.
Ahol alkotás és létrehozás a cél, ott a művészet területén vagyunk, míg tudomány ott uralkodik, ahol a kutatás és a tudás a cél. Mindezekből magától adódik, hogy helyesebb hadművészetről beszélni, mint hadtudományról.
A tudomány története fejlődésjellegű. A művészetre vonatkoztatva a történet fogalmának semmi köze a fejlődéshez: nincs benne tökéletesedés, javulás, emelkedés; olyan utazásra hasonlít, amelyre azért vállalkoztunk, hogy ismeretlen földeket tárjunk fel és berajzoljuk őket a térképre.
Korábban minden tudós gondolkodó is volt, aki valakinek számított nemzedékének szellemi életében. Korunk szert tett arra a képességre, hogy a tudományt és a gondolkodást szétválassza. Ezért bár még létezik a tudomány szabadsága, szinte alig akad már gondolkodó tudós.
Ha belegondolunk, úgyis csak annyit tehet minden tudós, hogy felemeli a világunk valóságát elfedő fátyol egyik apró csücskét, majd megpróbálja a látottakat szavakba önteni, amin az emberiség többi része törheti a fejét.
A vízmolekulák számítógépes mágneslemezekhez hasonló információhordozók.
Ha egy kutató akár csak egy kicsit is átlépi az ismeretlen határát, kifogy az útikalauzokból.
A régi dolgokat is új szemmel kell nézni. Civilizációnk kezdeti ideje és némely vallások kialakulása történhetett másként is, mint ahogyan eddig feltételezték.
A kutatók egy része szeretne az úgynevezett realitásoknál maradni. Amellett könnyen és szívesen megfeledkeznek arról, hogy ami ma realitás, az tegnap még csak fantaszták utópisztikus álma volt.
Hogyan írhatott Swift a Mars-holdakról, ha csak százötven évvel később fedezték fel őket?
Ezer ember kellett a távíró vagy a gőzgép vagy a fonográf vagy a telefon vagy bármi más fontos dolog feltalálásához – az utolsóé a dicsőség, az összes többit meg elfelejtjük.
Ha már egyetlen felderíteni való rejtély sem maradna, bizony minden nagyon unalmas volna.
Nyíltan bevallom: az a feltevés, hogy a szemet, a maga utánozhatatlan berendezéseivel, amelyek a különböző távolságokra való fókuszálást, az eltérő fénymennyiségek bebocsátását, vagy a szférikus és kromatikus aberrációk kiigazítását szolgálják, a természetes kiválasztás alakította ki, valóban a legnagyobb képtelenségnek látszik. Amikor először mondták ki, hogy a Nap nyugalomban van és a Föld forog körülötte, a józan emberi ész hamisnak nyilvánította ezt a tanítást – de hát a tudományon belül nem bízhatunk meg abban a régi mondásban, hogy Vox populi, vox Dei (a nép hangja isten hangja).
Nagy az ereje a félremagyarázásnak, de a tudományok története azt mutatja, szerencsére nem tartós.
Nem csak a komoly, hanem a kellemes olvasmány is hasznos. Mert vannak óráink, mikor üdítő pihenésre szorulunk. Még a tudósnak is kijár fáradozásaiért az üdülés. A tudományos irodalomnak is csak javára válik, ha kellemesen és ízlésesen tálalják. Jó, ha mindenről s minden hangnemben írunk.
