Odakint vakítóan sütött a nap, felmelegítette a bőrét. A tavasz már ott volt a levegőben. A virágok kinyíltak, a fák virágba borultak, a madarak éneke elnyomta a város zaját.
Vannak szerzők, akik szerint az élőlények pusztán a változatosság kedvéért sokfélék, akár a játékok a boltban.
A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak, mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony.
Mert ősz lett közben. Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek. Elhidegült a patak is. Méregzöld színe kékre vált, mint a pala, és nem táncoltak már felette szitakötők. De az apró halak még szökelltek benne, csak úgy mozgott a víz utánuk.
Fekete István idézetek a természetről, Ősz idézetek, Természet idézetek
Szokatlanul elcsendesedett a határ. A szőlőbogyók zöldje sárgásra enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.
Fekete István idézetek a természetről, Természet idézetek, Titok idézetek
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme.
Ekkor egy kis szél suhant át a kert felett és megszólalt az almafa, aki amennyire utálja a szelet, ha megvadul, annyira szereti, ha szelíden érkezik. A szél a fák nyelve.
A nap most kelt fel, s a kerten át lábujhegyen lopakodik a ház felé a világosság.
Öregedett a nyár szíve, és a leszálló nap vörös arcába kukorica dugta susogó, sásos levelét.
Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt, és az égen, túl a tavaszon és télen, felhőselymek hamvában úszott a hold.
Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra.
Hát nincsenek-e a természetben ezer meg ezer jelenetek, fejthetetlen mély titkokra mutatók?
A legtöbb ember élete tele van rejtelmekkel, de a dolgok manapság rettentő gyorsan történnek, nincs rá idő, hogy üldögéljünk, álmodozzunk, és felfigyeljünk ezekre a rejtelmekre. Egyre kevesebb olyan hely van a világon, ahonnan éjszaka látni a csillagokat, jó messzire ki kell menni Los Angelesből, egészen a kiszáradt folyóvölgyekig, hogy lássuk őket. Egyszer kimentünk oda, egy reklámot forgattunk, és hajnal kettőkor lekapcsoltuk a fényeket, lefeküdtünk a földre a sivatagban, és csak néztünk felfelé. Csillagok trilliói. Sok trillió. Annyira erőteljes! És mivel nem látjuk azokat a csillagokat, megfeledkezünk róla, milyen nagyszabású is ez az egész műsor.
Gyerekkoromban egészségesek és dúsak voltak az erdők Boise-ban, hihetetlenül jó illat volt, amikor az ember a fák között sétált. Azóta viszont egy csomó minden történt. Fegyverekkel megpakolt pickupok és élénk színű terepjárók repesztenek az erdőkben, pedig egyáltalán nem illenek oda. Aztán ott van a globális felmelegedés meg a szú. A szú elpusztul az extrém hidegben, de az idő ma már nem hűl le eléggé ahhoz, hogy megölje őket, a szúk pedig megölik az összes fát.
Úgy nőttem fel, hogy imádtam a fákat, és gyerekkoromban szoros kapcsolatban voltam a természettel.
A köd, mint a szeretet, a hegyek szivével játszadozik és szépségből meglepetéseket alkot.
Éjszaka, mikor már elfáradt a zaj, a tenger mormogása tölti meg a levegőt.
Miután kimerítetted mindazt, amit az üzletből, a politikából, a mulatságokból és minden efféléből kaphattál – azt találod, hogy ezek egyikéből sem nyersz végső kielégülést és ezek mind mulandóak – mi marad hát? A természet.