– Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából üdvözöljelek – ismételte Malacka.
– És … ezt nekem mondod?
– Neked hát, Füles!
– És… és…. az én születésnapomra célzol?
– Arra.
– Úgy érted… izé… hogy nekem igazi születésnapom van?
– Úgy bizony, Füles, és én ajándékot is hoztam neked.
Soha nem gondolkodtam azon, hogy ha betöltöm a harmincat, akkor ez lesz, ha meg a negyvenet, akkor az. Nincsenek kiemelt születésnapok, mindegyik egyforma.
Élettörténetünk úgy csordogál, mint a regény fejezetei. Ahogyan a regények, úgy az életünk fontos momentumai sem kötődnek a kerek számokhoz. Furcsa is lenne, ha egy könyvet az oldalszámok alapján értékelnénk: „A 160-as oldalak szuperizgik voltak, de a 170-esek egy kicsit ellaposodtak”. Mégis, amikor az emberek közelednek a kerek születésnapjukhoz, valami feltámad bennük, ami megváltoztatja a viselkedésüket.
A születésnap nem csak az ünnepeltről szól. Hiszen mi vajmi keveset tettünk ahhoz hozzá, hogy meglássuk a napvilágot. Na jó, azért a szülőcsatornában kepesztettünk rendesen, és a tüdőnkből először felszakadó zengő sírás se volt akármi, de mégis. Elsősorban szüleinket illeti köszönet, hogy a gyermekáldás mellett döntöttek.
Fut az idő és elsodor vad árja
Minden gyönyört és minden bánatot;
Mindazt a sír örök sötétje várja:
Mit a lét múló fénye áthatott,
A gyermek férfivá sietve érik,
Gyorsan redőkbe süllyed mosolya…
Jövőm` a szem hiába látja végig:
Húsz éves többé nem leszek soha!
Minden születésnapunk azt jelenti, hogy egy évvel ismét közelebb vagyunk a sírhoz.
Mi lenne, ha az életet nem években mérnénk, hanem boldog pillanatokban?
Azt mondják, hogy a hatvanadik születésnap már nem örömnap. Dehogynem az! Ötvenedik esztendőnkig bizony mind vénülünk, de ötven esztendőn túl már visszafiatalodunk.
A hatvanadik, hetvenedik, sokadik születésnap köszöntése is a búcsúztatás egy alfaja.
Minden születésnap ünnep. Csak valahogy kevés jut belőle. Legalábbis így érezzük, hisz jó esetben a háromszázhatvanöt napból mindössze egyetlen név- és egy születésnapot tartogat a naptár.
Az ember a születésnapját és nem az évei számát ünnepli.
Minden születésnap egyforma öröm, az elsőtől az utolsóig. Mert azt jelenti, hogy akit szeretünk, akihez ragaszkodunk, rokon vagy barát, itt van velünk az életben, ebben az egyszeriben, s mi is vele lehetünk itt.
Inkább egy megoldhatatlannak bélyegzett matematikai probléma, mint egy születésnapi buli!
Ötven esztendős embernek nem lehet túlságosan muzsikás a kedve. A negyven esztendősnek igen: akkor lép be az ember – úgy tartják – „a férfiak titkos rendjébe”; akkor nevezik ki – ha kedvezően alakulnak a dolgok – a tábornokokat és a professzorokat; akkor még delelőn érezheti mindenki magát, fent, a tetőn; még van idő; még magasan áll a nap. Ötvenegy esztendősen is elviselhető már a látomás; nemsokára alkonyodik ugyan, megy majd a nap lefelé, de addig még, a harangok jöveteléig, csak lesz még egykét évtized, talán három is, a zavartalan munkához. De ötven évesen? A küszöbön? Hitetheti magát ugyan az ünnepelt, hogy semmi még, semmi, sok volt a rossz idő, eddig inkább csak magot szórt, csemetét gondozott, még ezután jön ideje a betakarításnak -, de a leltárkészítést el nem halaszthatja.
Mikor megszülettél, ajándékot kaptál,
s erre figyelmeztet évente a naptár.
Az új év benned kezdődik. Akkor, amikor te elindítod az új időszámítást. A tiédet. Évszámtól függetlenül. Mert hiába fordul a naptár, hiába mutatnak mást a számok, ha a múltban maradsz. Ha a holnap ugyanaz lesz, mint a tegnap volt. Félelmekkel, aggodalmakkal. Úgy forduljon a naptár, hogy te is vele fordulsz!
Megint egy évvel öregebb lettél, s bölcsebb is talán,
Őrizd meg az emlékeid, s légy nagyon vidám!
Nem az fontos, hogy egyik-másikunk milyen korhatárt ér el, hanem az, hogy ki hogyan élt.
Mindenki annyi idős, mint amennyinek
érzi magát. Kivéve a 40 évest.
A 40. születésnapunkat
legjobb egy gyóntatószékben
bevallani.
A hatvan év még nem kiteljesülése, inkább csak kezdete az öregkornak.