Ötven esztendős embernek nem lehet túlságosan muzsikás a kedve. A negyven esztendősnek igen: akkor lép be az ember – úgy tartják – „a férfiak titkos rendjébe”; akkor nevezik ki – ha kedvezően alakulnak a dolgok – a tábornokokat és a professzorokat; akkor még delelőn érezheti mindenki magát, fent, a tetőn; még van idő; még magasan áll a nap. Ötvenegy esztendősen is elviselhető már a látomás; nemsokára alkonyodik ugyan, megy majd a nap lefelé, de addig még, a harangok jöveteléig, csak lesz még egykét évtized, talán három is, a zavartalan munkához. De ötven évesen? A küszöbön? Hitetheti magát ugyan az ünnepelt, hogy semmi még, semmi, sok volt a rossz idő, eddig inkább csak magot szórt, csemetét gondozott, még ezután jön ideje a betakarításnak -, de a leltárkészítést el nem halaszthatja.
