Az örömnek bánattal van vége, és a bánatnak örömmel. Tehát egyforma sok van belőlük.
Mi haszna a szomorkodásnak? Az életben hol fölfelé haladtam, hol lefelé zuhantam, de azt az egyet megtanultam, hogy eső után köpönyeg.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
A keserűség olyan, mintha minden nap bevennél egy kiskanál mérget. Felhalmozódik benned, és árt neked.
Húsvét. Szép kis húsvét, mondhatom. Szürke ég, fekete gondolatok. Nem tudok mit kezdeni az életemmel. Lehet, már rég halott vagyok, csak elfelejtettek eltemetni.
Tudom, hogy most már nem szeretsz, írod is, hogy nagyon-nagyon végtelenül szerettél – így mondod, múlt időben. Én nagyon szeretlek most is, minden ingadozásod és mindenek ellenére. Félre sem vonulok, nem is lépek elő, vagyok és leszek, ahol, ahogyan hagysz.
A szomorúság olyan betegség, amely előbb-utóbb megöli a szerelmet.
Gondoljanak bele, hány millió ember él együtt úgy valakivel, hogy nem is érzi jól magát vele, hány millióan utálják az állásukat, de félnek elveszíteni azt – nem csoda, hogy úgy néz ki az arcuk, ahogy. Szinte lehetetlen úgy ránézni egy átlagember arcára, hogy végül ne kéne elfordítani a fejünket, és valami másra nézni, bármire, egy narancsra, egy kőre, egy üveg terpentinre vagy egy kutya seggére.
A napi hajtás, a rossz kapcsolat, az unalmas munka, az olyan feladatok sorozatos elvégzése, amivel nem értesz egyet esetleg… nagyon sok mindenből tevődik össze az emberi boldogtalanság.
A szomorúságban a dolgok egy fájdalmas szépségben jelennek meg. A szépség valamennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll a legközelebb hozzám. Nehéz lenne megmondani, hogy miért. Az örömben megjelenő szépség számomra szorosan összefügg a győzelemmel és a győztessel, én pedig sem a győzelemmel, sem a győztessel nem tudok mit kezdeni. A győzelmet tulajdonképpen nem is értem. A győztes nevetésének szépsége nekem nem mond semmit. Számomra minden győzelem szomorú.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
A szenvedés száz arcú szörnyeteg. A földi boldogtalanságnak igen változatos formái vannak. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik – árnyalatai színpompásak, mint a szivárványé, s bár oly távoliak, mégis meghitten közeliek.
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad.
Szemem búsan elmereng
Szürke messzeségen,
S szívem sírva száll tova a
Nyughatatlan szélben.
Sötétben kesergő felhőim elfelejtik, hogy maguk takarják el a napot.
A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.
Nem könnyű a sorsnak nézni szemébe,
próbálja az ember elűzni a búját,
s belefojtja a gondolatok szomorúbbját
ez a szeszbe, az hazudásba, mesébe.
Nekünk kaland kellett, meseszó,
királyfi, vadállat, furcsa manó.
Leányrablás. De ki tudta: a vad
fickó fejiben a mese megakad?
Túlélni egy feleséget borzalmas, de egy gyermeket túlélni…arra talán már jelzők sincsenek.
Charles Westmoreland – 1.évad 18.rész