Általában a reménytelen körülmények teremtik meg a nagyszerű embereket. Ahogy a hülyéket is.
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Talán bölcsebb hallgatni vágyainkról, ha úgysem teljesülhetnek.
Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.
Előbb-utóbb eltörik az emberben valami, s attól fogva nincs benne többé erő és akarat.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, – soha már!
Lombtalan lomb a mi lombunk,
Virágölő a virágunk,
Árnyéktalan az árnyékunk.
A feledés homálya. Sötét, csöndes és befejezett. Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság.
Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését –
Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva.
S nem kérdezem, az ég ragyog-e még,
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?
Az őseimet elfelejtettem,
utódom nem lesz, mert nem akarom,
kedvesem meddő ölét ölelem
sápadt holdak alatt és nem tudom
elhinni néki, hogy szeret.
Csak a bátrak tudnak stílusosak maradni a teljes reménytelenségben.
Milliószor ébredt bennem újra a remény,
Megtalál a szó, és elindulsz felém.
Milliószor belenéztem minden arcba én,
De te nem voltál, és kihunyt a remény.
Ott nőttem fel, ahol a remény már kihalt,
El kellett viselnem mindig a vihart.
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Mindannyian hercegnőnek és hercegnek születtünk, a legtöbben azonban békaként végezzük, aki már abban sem hisz, hogy egy nap jön valaki és megcsókolja.
A lázadásában, kivetettségében, magárahagyatottságában, testi és lelki elesettségében megvetett ember, aki – neki felróható és rajta kívül álló okok miatt – az élet vesztese, ha másnak már nem is, az Örökkévalóságnak mindenképpen kell.