Semmi sem olyan csalóka, mint egy fényforrás távolsága a vaksötét éjszakában.
Azt mondják, akiben nincs remény, abban nincs jóság sem.
Az isteni kegyelem segítségével és az emberi szabadság közreműködésével az ember előtt mindig nyitva áll a lelki út a reményre.
Egy félelem nélküli ember a reményt sem ismeri.
Állítsák oda a katonát a csatában az ágyú torka elé és lőjünk rá, – ő még akkor mindig remélni fog, de olvassuk fel ugyanazon katona előtt az ő megmásíthatatlan halálos ítéletét, s megőrül vagy sírva fakad.
Minden problémánál felsejlik a megoldás reménysugara; és a szilárd bizonyosság, hogy semmi sem biztos vagy megváltoztathatatlan.
Könnyű úgy reménykedni, hogy meg sem fordul a fejedben a reménytelenség érzése. A remény azt jelenti, akkor bízunk akár a lehetetlenben, akár a csodában, amikor bizonytalan a holnapunk.
Reménylek. Amit század nem tehet,
Az ezredek majd megteendik azt.
Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!
Elődeidnek szép kora visszatér!
A leghatározottabban megvan valahol, amit keresünk. Csakhogy […] elmegyünk mellette. Elvétjük reményeink beteljesülésének helyszínét. Újra és újra.
De hát a remény mi? Ne higgyétek, hogy az emberi lelket oly könnyű ismerni, mint azok vélik, kik a szív titkos rejtekeiről szív nélkül gondolt definíciókat készítgetnek. A remény hit és kívánság csudálatos vegyítéke.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ember, ha virraszt, örül az éjjeli óraütéseknek, mert az életet, a közeledő új napot hirdeti.
Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég –
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.
A remény nem stratégia. A szerencse nem tényező. A félelem nem opció.
Az árnyékok beleolvadnak az éjszakába, és a hajnalfényből tör elő a napsugár.
Az egyszerű tény, hogy nevetünk egyet a barátnőinkkel, már meg tudja változtatni a napunkat. A legnehezebb napokat is elviselhetővé teszi az irónia, az önirónia, a játékos könnyedség. A nevetés visszaadja a reményt.