Ha azt tapasztaljuk más, híradónak nevezett műsorban vagy híradósnak nevezett műsorvezetőknél, hogy véleményt mondanak, kiállnak egy-egy politikai párt vagy vezető mellett, annak a helytelenségét jelezni kell. Ha egy híradós elkezdi a saját véleményét közvetíteni, abban a pillanatban megszűnik híradósnak lenni.
Európa abba a tévedésbe ringatta magát, hogy a politikában lejárt az erős karakterű, erős személyiségű vezetők, Kohlok, Aznarok, Sarkozyk ideje, merthogy – mondják – az ilyen politikus nagyobb kockázatot jelent, mint amennyi hasznot hajt, és az unióban amúgy sem egy közösséget kell vezetni, hanem egy intézményrendszert, ami nagy, duruzsoló gépezetként – amiben mi kisebb-nagyobb fogaskerekek vagyunk – majd elirányítgatja az uniót. Ez a nézet a probléma gyökere. Mert amíg a közös dolgaink jól alakulnak, addig ez a felfogás akár célravezető is lehet, de ha beütnek a kihívások, a veszélyek, ha rossz irányba billen a szekér, ott ez kevés, a bürokrácia nem tud reagálni, akkor oda erős személyiségek kellenek, kellenének.
2006 óta innen és onnan is belém vájják körmüket mindenfajta emberek: semmirekellők, középszerűek, képességesek, akarnokok, sértettek, feltörekvő tehetségesek, tehetségtelenek, politikai bűnözők és jószándékú szerencsétlenek.
A sikernek sok mércéje lehet. Egy politikai pártban a siker egyik fokmérője, hogy egyre többen akarnak csatlakozni hozzá, vele lenni, vele együtt menni.
A politikában tilos bármit visszavonni, meghátrálni, vagy elismerni, hogy hibáztunk.
A parlamentáris demokrácia, a demokratikus népképviseleti rendszer messze nem tökéletes. Működése sok jogos elégedetlenségre, kritikára, ellenérzésre adhat okot. A parlamentarizmusnál ezzel együtt sem ismerünk hatékonyabb módot összetartani, képviselni, vezetni, színes, szabad társadalmakat.
Minden kormány legfontosabb kötelessége vigyázni az emberekre, vigyázni az országra.
A magyar történelmi egyházak elkeserítő állapotban vannak, totálisan elkurvult szervezetek. Az egyébként nem volna baj, hogy politizálnak, csak hát ezeknek nem az az iránytű, hogy ki mennyit lop vagy hazudik, hanem hogy kitől remélhetnek több pénzt.
Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni.
Az nem reform, hogy a többiek változzanak meg. Az nem reform, hogy egyébként kiállunk és mondjuk a népnek a mantrát. Az a reform, hogy hajlandóak vagyunk mi is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig gondoltunk és tettünk.
Fel kellett volna mérnem, hogy vagy megalkuvásra kényszerülök, vagy bukásra. Az utóbbi következett be.
(A Horn-kormányban vállalt szerepéről)
Hosszú távon, konfliktusok nélkül nem tud töretlen fejődési pályán tartani egy világot az a gyakorlat, amely elszakítja egymástól a gazdaság működését és a politikai kereteket. Zsákutcába vezet, hogy szembemegyünk a globális világgazdasági fejlődéssel.
Az a feladatom, hogy az elkerülhetetlen, kedvezőtlen visszhanggal járó intézkedések közül a legkisebb rosszat sikerüljön kiválasztanom. Döntőnek érzem, hogy képesek legyünk a jövőben mindig igazat mondani a gazdaság helyzetéről, s hogy ne kergessünk hamis illúziókat.
(pénzügyminiszteri munkájáról 1989-ben)
A politikusnak nem magyarázni kell a világot, az a politológusok dolga. A politikusnak meg kell változtatni a világot.
Európa azért nem tud világpolitikai tényezővé válni, mert a saját háza táján sem tud rendet tartani.
Ha egy országra rákényszerítenek egy külpolitikát, amit nem akar, azt imperializmusnak kell nevezni.
