Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon.
Nagyszerű ember az, aki tesz valamit saját nemzetének, de annál nagyszerűbb, aki tesz valamit az egész emberiségnek, amelyből saját nemzete is meríthet.
A játékosok még véletlenül se higgyék azt, hogy ők tisztelik meg a közönséget, hanem éppen fordítva. A játékos érezze magát megtisztelve, hogy egy nemzet színeit képviselheti a nagyvilágban. Ez egy íratlan törvénye a közösség képviseletének, és ez nemcsak a sportra, hanem a világon minden másra igaz.
Én vagyok az egyetlen fickó ebben az országban, akinek elege van abból, ami történik? Hova a pokolba tűnt a harci kedvünk? Torkunk szakadtából kellene tiltakoznunk. Van egy rakás fickónk, akik anélkül, hogy bármi elképzelésük lenne, államunk hajóját éppen egy sziklaszirtnek kormányozzák, vállalati gaztevőink, akik kilopják még a szemünket is, sőt még egy hurrikán után sem vagyunk képesek rendbe szedni a dolgokat, nemhogy hibrid autót építeni. De ahelyett, hogy méregbe gurulnánk, mindenki csak ül, és a fejét csóválja, miközben a politikusok azt mondják: „Tartsuk az irányt!”. Tartsuk az irányt? Biztos viccelnek. Ez Amerika, nem az istenverte Titanic. Adok egy jó tanácsot: Szabadulj meg a feleslegtől!
Ha valaki egy magyar közösségben szocializálódik, akkor kulturális, nemzeti identitása magyar lesz. Egyszerűen azért, mert a mi nyelvünk lesz az anyanyelve, a történelemórákon a mi győzelmeinket és vereségeinket fogja megtanulni, s majd tudja, hogy a hagyomány szerint a Nemzeti Múzeum sok-sok lépcsőjén miért szaladt fel Petőfi Sándor elszavalni a Nemzeti dalt. (…) Itt nőttünk fel, itt éltük át első fontos élményeinket, itt rögződött bennünk egyes ételek íze, a balatoni nyár színei. Érzelmekkel telítve csak mi, magyarok vagyunk képesek ezeket az élményeket felidézni magunkban.














