Érzed a szívem? Ott őrizlek téged.
A józan ész nyert, a barátság vesztett,
mert szívemben a szeretet szerelmet ébresztett.
A szeretleken nagyjából azt értem,
hogy hiányzol akkor is,
ha itt vagy.
Csak nézz az égre fel,
s egy csillagfény hozzám elvezet.
Hogyha félsz, megvédelek.
Vigyázok rád, ameddig csak lehet!
Csak ez a kis világ, amiben élhetünk,
csak ez a kettőnké, amit félthetünk!
Tudom, hogy félsz, ha egyedül maradnál,
pedig lennék veled, ha akarnál!
Nem volt még olyan perc, mely álmosan múlt el,
álmatlanul forgolódom az emlékeimmel.
Téged látlak lehunyt szemmel,hogy itt voltál velem,
az idő tőlem elszakított egy emlék vagy nekem.
Elveszett sok régi álom veled érzem megtalálom
Szól egy hang a messzeségben:Te hozzám tartozol!
Elszakított régi emlék,ha kérnéd mindig veled lennék,
vérvörösre izzik tőled a nyugvó messzeség.
Még jobban szeretlek azért, mert azt hiszem, csakis önmagamért kedveltél meg, s nem befolyásolt semmi más.
Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.
Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.
Mintha nem is a valóság lenne. Mintha az életem nem is lenne igazi, ha te nem vagy benne, de te benne vagy, és megosztom veled.
Az emberek folyton utaznak, egyik helyről a másikra, azzal az elvárással, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is jól fogják ott magukat érezni, csak amiatt, hogy egy másik helyén vannak a Földnek; ahelyett, hogy a saját belső tájaikat járnák be, aminél izgalmasabb és érdekesebb utazás nincs a világon. Kívül keresik azokat az élményeket, amikre csak belül találhatnának. Nincs szükségem arra, hogy máshová menjek, ha jól akarom magam érezni. Nem vonz egyetlen gyönyörű épület sem, ha melletted lehetek. Magamon kívül csak egy érdekesebb felfedeznivalót tudok: téged.
Ezen a falon, amit emelek, a te neved a vakolat.
Köszönöm e borús szerelmet,
Hogy lelket ad nekem a lelked.
Hogy búcsúzó tekintetemben
Te tündökölsz, én drága szentem.
Mindig várjon rám, akkor is, ha egy nap azt mondják majd, hogy eltűntem. Nem lesz igaz. Még ha el is kellene tévednem a sivatagban, a Szaharában, a szeme ragyogásából fogok inni.
Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon… mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az.
Fontos vagy. Mert vagy. Csendes érkezés, boldog ébredés, puha ölelés, izgalmas felfedezés, szelíd érintés, lágy dallam, könnyed szárnyalás, valóra váló csoda. Vagy napfény, víz, levegő, illat, íz, szín, kávé, mézescsók, magasság, mélység, távolság, közelség.
Amikor gondolok rád, nem „eszembe jutsz”. Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
Mert ezt teszi velünk a szerelem: repülünk, de könnyen padlót foghatunk. Szárnyak nélkül zuhanunk, mint egy darab szikla, és közben azon gondolkodunk, mi a francért kellett leugranom? De érted ezt is bevállalom, a zuhanást is. Itt csak egyetlen ember van, aki szárnyakat ad nekem, és az te vagy.
Szerelmemet visszatükrözi a szemed, és megmutatja nekem, mennyire szeretlek.