Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.
Kedvesemnek idézetek
Szelíd szemed, mint a galambpár, dús fürtjeid szökellő kecskenyáj; fogacskáid mint hófehér juhok, mik a folyóról jöttek úsztatásról; mind ikret ellett, nincs közöttük meddő. Karmazsin szalag az ajkad, s a beszéded méznél édesebb.
Volnék nyakadra csöppent körtelé,
volnék ruhádba kent hasonlatok,
apró göröngy, ha megbotolsz belé,
kicsiny bogár, ha eltaposgatod.
Éppen elég tapasztalattal rendelkezem, hogy meg legyek győződve róla: mi ketten egymáshoz tartozunk. Pontosan kiegészítjük egymást, úgy, ahogyan a hegyek és a völgy egyetlen zárt egységet alkotnak.
Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!
Adj nekem inkább kemény szócserepet, amely nem eladó, megkapaszkodunk benne, és tartani fogjuk magunkat, megsebzett ujjakkal, de együtt.
Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.
A teljes bőrfelületem, amivel a tested melegét, érintését, simaságát, simogatását érzékelem; és a gondolataim, amik, ha körülötted forognak, körülöttem forog a világ; elhalni és elevenen élni akarok egyszerre, eggyé válni veled, és szétárasztani magam a világban, benned. Egyszerre akarok megsemmisülni és a Minden lenni, de legjobban, leginkább a karodba, a szeretetedbe, a kettőnk szerelmébe bezárva szétragyogni a világra.






