Senki sem tökéletesítheti technikai tudását, amíg a lelki akadályokat el nem hárítja az útból, és az elméjét nem tartja mozgékonyan, öntudatlan erőfeszítéssel megszabadulva minden megtanult technikától.
Ahelyett, hogy az erőre erővel válaszolnánk, úgy kell kiegészítenünk egy ellenünk végrehajtott mozdulatot, hogy elfogadjuk az energiáját, kölcsönvesszük, és úgy győzzük le. Ez az alkalmazkodás törvénye.
Nem szégyen, ha valaki padlóra küld minket, de nagyon fontos, hogy ilyenkor megkérdezzük magunkat: „Miért is vagyok most a padlón?” Aki képes így reflektálni, annak van remény.
Óriási hiba, ha megelőlegezzük egy összecsapás kimenetelét. Nem szabad azon gondolkodnod, hogy győzelem vagy vereség lesz-e belőle. Vedd észre, hogy nincs kivel harcolni, csak egy illúzión kell átlátni.
Minden cselekvésnek van miértje és oka. Ezt a filozófiai szellemiséget akarom belevinni a harcművészetbe, ezért továbbra is tanulmányozom a filozófiát. Ez egész más magasságba fogja emelni a Jeet Kune Dómat a küzdősportok világában!
Amikor szemben állok egy ellenféllel, a gondolataimnak és érzéseimnek nem pont olyannak kellene lenniük, mint a madár tükörképének a vízen? Pontosan ezt értette Jip szifu az alatt, hogy az ember érzelmeinek nem szabad merevnek vagy ragadósnak lenniük. Vagyis ahhoz, hogy képes legyek kontrollálni magam, először el kell fogadnom magam úgy, hogy együtt haladok a saját természetemmel, nem pedig szembemegyek vele.
Nem épp most mutatta meg nekem a víz a kungfu elvét? Megütöttem, de nem lett semmi baja. Ismét megütöttem, teljes erőmből, és még csak meg sem sérült! Megpróbáltam megfogni, de lehetetlen volt. A víz, a világ leglágyabb anyaga, amelyet a legkisebb üvegbe is bele lehet tölteni, eddig gyengének tűnt nekem, de valójában a legkeményebb anyagba is képes behatolni. Ez az! Olyan akartam lenni, mint a víz természete.
Ahhoz, hogy valaki érett karate mester legyen 15-20 évnyi gyakorlás szükséges, valamint az, hogy megértse, magáénak vallja a filozófiát és megpróbáljon eszerint élni.
A mesternek ott kell lenni; hogy a tanuló jön, vagy nem jön, az más dolog. A tanuló megteheti, hogy nem jön, ha viszont nincs mester, akkor az sem tud hova menni, aki szeretne.
Stílusalapítónk, a néhai Masutatsu Oyama alkotta meg azt a fokozási rendszert, amit mi is a mai napig használunk: a 3. danig mindenki a saját hazájában vizsgázik, a 4. danért már egy európai bizottság színe előtt kell vizsgát tenni, utána pedig a világszervezet rendezvényein. Az 5. dan után már nem kell tevőlegesen beállni a sorba, és teljesíteni a vizsgaanyagot, viszont a kivárási idő továbbra is érvényesül. Én is kilenc évet vártam a 7. danom óta, az a kilenc év pedig változatlanul munkával telt.
Egy igazi harcművész nem lehet feszült, ám mindig figyel. Nem töpreng, nem álmodozik, készen áll arra, ami jöhet. Felkészülten várja a pillanatot, és amikor kell, lecsap. De ha nincs rá szükség, én nem ütök! És amikor ütök, akkor nem én vagyok.
Soha ne vedd le a szemed az ellenfélről, még akkor se, ha meghajolsz!
Amikor úgy érzem, hogy felszaladt rám néhány kiló, akkor lemegyek edzésre, felteszem a bandázst, a fejvédőt, és odaállok egy 16-17 éves gyerek elé, aki aztán jól megver, de fogyok két kilót.
Máig fontos része az életemnek a mozgás, fekete öves karatés vagyok. Egy filmszerep kedvéért kezdtem bele, és annyira megtetszett, hogy azóta sem hagytam fel vele. Rendszeresen végzem a formagyakorlatokat, hogy elmélyüljek, befelé forduljak, erősítsem a belső énemet, és felkészítsem magamat, a szervezetemet az ellenállásra, a védekezésre, ami nagy magabiztosságot ad, ajánlom a fiataloknak is.
Ahhoz, hogy jól harcolj, ki kell ürítened magad teljesen. A szemednek minden irányba látnia kell, a füled vegyen észre minden hangot. Érezned kell minden mozdulatot, még mielőtt elindul, hogy reagálni tudj rá.
Magyarországon én élesztettem fel az MMA-t, amit akkor még utcai harcnak neveztek.
Ne tévesszen meg a látszat: a karatésok közül talán éppen a legvéznább kissrác rúgja a legnagyobbat és legveszélyesebbet! Egy sportoló ereje ugyanis belülről is jön, nem csupán a hatalmas izmokból.
A kiképzésnél ugyanúgy kell felkészíteni a katonát, mint a sportolót. Akkor ugyan nem rúgom szét a fejét, de megszédül, és elveszti a küzdelmet. Utcán nem lehet ilyet csinálni, ott akkorát kell rúgni, hogy ne tudjon felállni. Jó helyre kell rúgni. Harcban ugyanez van, ott nincs olyan, mint a nótában: nekimenjek, ne menjek? Ott neki kell menni.
Olyan támadás, hogy utcán, lépcsőházban nekem estek volna, nem történt. De ez kétoldalú dolog. Az ember lehetőleg nem megy bele ilyen helyzetekbe, hanem megpróbálja kikerülni. Ugyanis ha ilyen helyzetbe kerülök, az sem jó, ha én verek meg úgy valakit, hogy orvost kell hozzá hívni.
Nézz szembe a félelmeddel, ürítsd ki magad, bízz a saját hangodban, engedd el az irányítást, higgy az eredményekben, kapcsolódj egy nagyobb célhoz és nyerj értelmet a küzdelemből.