Élet-halál kérdésekben a megfelelő pillanat csak egyszer jön el. Egyszer, s aztán mindörökre odavan.
Mulatságos, hogy a halál mindenfelől támad. Az ember próbálja kicselezni, az egyik oldalról elbarikádozza magát, a másik oldalról a halál mégis utat talál hozzá.
A kertben félhomály volt; a nappalt az estétől elválasztó pillanat; az égbolton ott állt a sápadt hold, a halottak házában égve felejtett lámpa.
Emberileg szólva, a halálnak jó oldala is van: az, hogy véget vet az öregségnek.
Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott.
Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni? Hát akkor ne siess úgy a halálos ítéletekkel. Hiszen még a legbölcsebbek se látják mindennek a végét.
Azt hiszem, amikor válaszúthoz érkezünk, és tétován nem tudunk dönteni, eszünkbe kellene jusson a halálunk, hogy az életet válasszuk, mert a halálunk nem teszi boldogabbá a világot.
Nem a műveim által akarok halhatatlanná válni. Azáltal szeretnék, hogy nem halok meg.
Élni annyi, mint röhögni a halálon, és belehalni a röhögésbe.
Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
A beszéddel, de még inkább az írással az ember túl tudta emelni magát a halálon. A szájhagyományokban és a könyvekben fennmarad az egyén lényegi része, mert különféle időkben és helyeken tud hatni mások gondolkodására és tetteire; egy papírra rótt fekete jelsor könnyekre indíthat valakit, amikor már rég porrá omlott a csontja is annak, aki leírta.
Miként egy jól töltött nap után boldog álom következik, úgy a jól eltöltött élet után boldog halál vár.
