Nem jó sem öregnek, sem fiatalnak sok időt tölteni a halálra gondolással.
Nem tudjuk, hol és mikor vár ránk a halál, így inkább nekünk kell várnunk rá. A halál tudatos várása növeli az egyén szabadságát. Aki megtanulta az állandó szembenézést, már nem lehet többé gyáva. Aki megértette, hogy a halál nem az ördög mesterkedése, a gonoszságokkal találkozva többé nem szenved úgy, mint azelőtt. Az élet: szolgálat, a halál: felszabadulás.
Mindannyian tudjuk, hogy egyszer meg kell halnunk, mivel azonban nem ismerjük a pontos időpontot, nem veszünk tudomást erről a tényről, és inkább mindennapi problémáinknak szenteljük magunkat. Életünk gyakorta értelmetlennek tűnik. Akik a halál küszöbén állnak, sohasem osztoznak ebben az érzésben. Bármily paradox, csak a halál bizonyossága adhatja meg az élet igazi értelmét.
Talán az ember gondjainak igazi gyökere, hogy fel akarjuk áldozni életünk minden szépségét; totemekbe, tabukba, keresztekbe, véráldozatokba, tornyokba, mecsetekbe, rasszokba, hadseregekbe, zászlókba, nemzetekbe börtönözzük magunkat, hogy letagadjuk a halál tényét, amely az egyetlen tény, amit tudhatunk.
Nem töprengek azon, mi lesz, ha meghalok, és hogyan fognak emlékezni rám. Ez már az ő dolguk lesz, a többieké. Ha már meghaltam, ugyan kit érdekel? Engem nem.
Viszonyunk a halálhoz olyan, mint a viszonyunk az élethez.
A halál pillanata az, amikor a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.
Mindnyájunknak meg kell tanulnunk, hogy addig mutassuk ki a barátságunkat a másik iránt, amíg él, nem pedig a halála után.
Halálesetkor minden olyan hamisan és hazugul cseng, hiszen az emberekkel akkor kell foglalkozni, mikor még bőven élnek.
Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.
A halál közelségénél semmi nem motivál jobban.
A történelem a második világmindenség, amelyet az emberiség alkotott, válaszul a halál jelenségére, az idő és az emlékezet jelenségének segítségével.
Egy ember halála tragédia. Millióké statisztika.
A majdnem halál semmit nem változtat meg. A halál mindent megváltoztat.
A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
A halál és a tragédia az életünk minden másodpercében ott lóg a fejünk felett, és próbál eltalálni minket. És sokszor elhibáz.
Meghalok és feltámadok minden nap, minden egyes festményemben. Azért dolgozom, hogy megmutassam, amit magam sem értek, amit olyan rosszul fejezek ki, de amit azért tudok. Egyszóval a titkomat. Drága barátom, Maeterlinck… azt mondta: „Az élet titok, a halál a kulcs, az pedig, aki elfordítja a kulcsot, eltűnik titokban.”
A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól.