Baj esetén meg kell védeni a hazát, harcosok kellenek, olyan hadsereg, ami kész és képes harcolni Magyarország függetlenségért.
– mondta a Kossuth Rádió “Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában ( 2025. 05. 09.)
Azok a bűnösök, akik háborút csinálnak, s állatot az emberből.
Rájöttem arra, hogy a parancsnokok kiválasztását, még háborúban is, gyakran csak felületes benyomások és általánosan elfogadott mértékek irányítják, és az embereket néha semmi más nem befolyásolja, mint egyszerűen a viselkedés. Azt is megtanultam, hogy csapatparancsnokokat, tekintet nélkül a kisebb hibákra, olyan emberek közül kell kiválasztani, akik a harctéri szolgálatot minden másnál többre becsülik.
Nagyon is jól ismertem Pattont, tudtam, hogy szereti hallgatóságát elképeszteni fantasztikus kijelentéseivel. Sokan, akik azt hitték, hogy jól ismerik, sosem jutottak túl a látványos külsőségeknek azon a burkán, amellyel állandóan és gondosan körülvette magát. De lényegében éles elméjű katonai vezető volt, aki állandóan kivívta alárendeltjei tiszteletét. Kora ifjúságától kezdve egyetlen célja volt, hogy sikeres harctéri parancsnok legyen. Emiatt a hadtörténet szenvedélyes olvasója volt, és a múlt nagy hadvezérei voltak példaképei.
Mind a tárgyra vetett pillantás, mind a tapasztalat azt mondatná velünk, hogy inkább a vizsgálódó, mint a teremtő, inkább az átfogó, mint az egyoldalúan fáradozó, inkább a hűvös elme, semmint a forrófejűség az, amelyre a háborúban testvéreink és gyermekeink üdvét, hazánk becsületét és biztonságát rábíznánk.
Ahhoz, hogy a váratlanul vívott örökös harcban a hadvezér helytállhasson, két tulajdonságra van nélkülözhetetlenül szüksége: először is olyan elmére, amely ebben a fokozott sötétségben nincs híján a belső világosság némi fényének, amely fény az igazsághoz vezeti őt, másodszor pedig bátorságra, hogy ezt a gyenge fényt kövesse.
A háború a veszély birodalma, ezért valamennyi dolog közül a bátorság a harcos legfőbb tulajdonsága.
Az olyan hadsereg amely:
a pusztító tűzben is megtartja szokott rendjét;
a képzelt veszélytől sosem retten meg, és valódi veszélyben is helytáll;
a győzelmére büszke;
a vereség okozta romlásban is képes engedelmeskedni;
vezetőit továbbra is tiszteli és bízik bennük;
az atléta izomzatához hasonló fizikai erejét a nélkülözés és az erőfeszítés acélozta meg;
ezeket az erőfeszítéseket a győzelemhez vezető eszköznek, nem pedig rá nehezedő átoknak tekinti, végezetül
amelyet egyetlen, tömör vezérlőelv, nevezetesen fegyverének becsülete emlékeztet valamennyi kötelességére és erényére- nos, az ilyen hadsereget a harci szellem hatja át.
A háború nem pusztán politikai aktus, hanem valóságos politikai eszköz, a politikai érintkezés folytatása, annak más eszközökkel való megvalósítása.
Az a kormány, amely egy vesztett döntő csata után csak arra gondol, hogy népének mielőbb békét hozzon és a szertefoszlott remények érzésétől lesújtva többé nem érez magában bátorságot és kedvet ahhoz, hogy minden erejét összeszedje, nos, az ilyen kormány, gyengeségéből adódóan. minden esetben nagyfokú következetlenségről tesz tanúbizonyságot, valamint megmutatja, hogy nem méltó és talán éppen ezért alkalmatlan is a győzelemre.
Nem szeretnénk olyan hadvezérekről hallani, akik vér nélkül győznek. Ha a véres öldöklés rettenetes színjáték is, mindig arra késztessen, hogy jobban méltányoljuk a háborút! Ne engedjük azonban, hogy kardunk emberiességből lassan eltompuljon, hogy aztán valaki éles karddal ránk támadva tőből levágja karjainkat!
A politikai szempont alárendelése a katonainak esztelenség volna, mert a politika hozza létre a háborút. A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz, nem pedig fordítva. Tehát csakis a katonai szempontot rendelhetjük alá a politikainak.
Korunkban alig van más eszközünk arra, hogy a nép szellemét merészségre neveljük, mint éppen a háború, pontosabban a háború merész vezetése. Csakis ez utóbbi által vagyunk képesek az érzelem elpuhulása és a kényelem iránti hajlam ellen hatni, amelyek lehúzzák a szakadatlan jólétben élő és az érintkezésben magas fokon tevékenykedő népet. A nép csak akkor reménykedhet szilárd talajt lelni a politika világában, ha jelleme és háborús szokásai állandó kölcsönhatásban erősítik egymást.
A háború nem csupán egy valódi kaméleon, amely minden konkrét esetben megváltoztatja valamelyest a természetét, hanem valamennyi megnyilvánulása szerint, a benne uralkodó tendenciák vonatkozásában, egy rendkívüli hármasság is:
a, természetéből fakadó, veleszületett erőszakból, vak, természetes ösztönnek tekinthető gyűlöletből és ellenszenvből
b, valószínűség és véletlen játékából, amely a háborút szabad szellemi tevékenységgé teszi, és
c, mint a politikai eszközének alárendelt természetéből tevődik össze, miáltal a háború a puszta értelem hatalmába kerül.
E három összetevő közül az első inkább a nép, a második a hadvezér és hadserege, a harmadik a kormányzat felé fordul.
Mindaddig, amíg az ellenfelet le nem győztem, rettegnem kell attól, hogy ő tör le engem, hogy tehát nem vagyok többé a magam ura, hanem ő szab törvényt nekem, ahogy én is tenném ővele.
A háború az erőszak alkalmazása, amelynek nincsenek határai; az egyik fél törvényt szab a másik számára, kölcsönhatás keletkezik, melynek fogalma szerint e tényezőnek a végletekig kell fokozódnia.
Emberbaráti lelkek könnyen azt gondolhatnák, hogy az ellenfél lefegyverzése és legyőzése valamilyen mesterkélt módon, vérontás nélkül is megvalósítható és hogy ez a hadművészet valódi törekvése. Bármennyire tetszetős is azonban, el kell oszlatnunk ezt a tévedést, mert az olyan veszélyes dolgokban, mint amilyen a háború, éppen a jóhiszeműségből fakadó tévedések a legkárosabbak.
Ha az ember nem is lett vérszomjasabb a civilizációtól, mindenesetre gonoszabbul és galádabbul áhítozik a vérre, mint annak előtte. Azelőtt igazságosnak tartotta a vérontást, és nyugodt lélekkel irtotta ki, akit kellett; most pedig galádságnak tekintjük a vérontást, de mégis űzzük ezt a galádságot, sőt még inkább, mint azelőtt.
A filozófus Immanuel Kant Az örök béke című művében leszögezi, hogy az örök béke az alábbi két mód egyike révén köszönt majd be a világra: emberi belátás vagy olyan mértékű konfliktusok és katasztrófák eredményeként, ami nem hagy más választást az emberiségnek. Most egy ilyen válaszúthoz érkeztünk.
A történelem iróniája, hogy Németország mindkét elvesztett háború után megerősödött a szomszédaihoz képest. […] Ha Németország nem vívta volna meg ezeket a háborúkat, valószínűleg automatikusan vezető szerepre tett volna szert, legalábbis Európában.