– Ahányszor az anyám halálára gondolok, tudja, mit látok magam előtt?
– Mit?
– Egy tányér lekváros palacsintát és saját magamat, amint rábámulok. Még ma is éppolyan tisztán látom, mint akkor, ahogy a lekvár kicsurog a palacsintából. Nem sírtam, és nem szóltam semmit. Emlékszem, csak ültem, mintha kővé meredtem volna, és a palacsintát bámultam. És tudja, még ma is, valahányszor lekváros palacsintát látok egy bódéban, étteremben vagy bárhol, hirtelen rám tör az elkeseredés, borzalom és szomorúság érzése. Néha egy pillanatig nem is emlékszem, miért.
Az ember nem mondja – viseli a gyászt. Attól, hogy hallgat, tán még feketébb lesz odabelül. Pedig jó lehet könnyülni. Vannak, akik a szavaktól könnyülnek.
Minden gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, fölszabadít minket. Nem szükséges a terheket tovább hurcolnunk, ezért könnyedebben, nagyvonalúbban lehetünk jelen a mostani kapcsolatainkban.
Megácsoltam a keresztet, ott fönt a tó fölött, és odaszúrtam a sír fejéhez. Hogy nyoma legyen az Istennek ott is, ha már arra járt. Nyoma legyen. Láthassa mindenki: ott járt, és ezt meg ezt csinálta. Az Isten. Ez a roppant nagy fekete medve, aki úgy kószál a világ fölött, hogy nem lehet tudni, mikor, hol… de egyszerre csak átlép az emberen, és a világ sötét lesz, vak és siket. Csúnya és dögszagú. Mindenütt, amerre a nyoma elkanyarog. Hát én keresztet ácsoltam a nyomára, nyírfa keresztet, fehéret, szépet, egyeneset, ott, ahol engem eltaposott. Nyomorékká, mint medve a hangyát.
S te oh isten, ne küldj hervadt
Életemre uj tavaszt,
Nem kivánok tőled üdvöt,
Nem kérek tőled vigaszt.
De ha nálad a kegyelem,
Ha nálad az irgalom:
Akkor engedd, hogy e siron
Öljön meg a fájdalom.
Akik a végvárakat megjárták, nem úgy sírnak, mint ki sajnál, mert temet, nem úgy, mint a lányok vagy a gyermekek, kívül nekik semmi, csak belül csorog, minden, csorog nagyon, végig, az összeszorult nyelőcsövön, bele a gyomorba, s onnét a vérerekbe, a belekbe, a sejtekbe, és minden kis pórusába a szervezetnek.
Azt mondják, az emlékezet életet ad a halál után. Talán van benne némi igazság, de csak ha elfogadjuk, hogy az emlékeinket kellemes távolságból szemléljük, mint múló lobbanásokat vagy alkalmi szikrákat. Ha mohók vagy kétségbeesettek vagyunk, ha nagyon akarjuk, ha utánunk nyúlunk, és megpróbáljuk őket elérni, mi történik? Olyan gyorsan eltűnnek a szemünk elől, hogy azon tűnődünk, léteztek-e egyáltalán. A trükk talán az, hogy meg kell szelídítenünk őket. Ha megtanuljuk a tenyerünkbe zárni, kincsként őrizni az apró, de ragyogó pillanatokat, és ebben találni valami megnyugvást. Különben semmi másra nem jók, mint hogy eszünkbe véssék: elkéstünk. Hogy ami elveszett, örökre elveszett.
Nincs tapasztalatom a gyászolók fájdalmának enyhítésében. Csak azt tudom, hogy a halál vagy megöli azt, aki hátramarad, vagy életre kelti.
A halál feldolgozásának fázisai. Gyűlölet mások iránt, gyűlölet magad iránt, nihil, mások megalázása, megalázkodás, tisztulás, belenyugvás, újrakezdés értékteremtés nélkül, befejezés értékteremtéssel
Ki tegnap voltam, sírba szállt Veled,
Ma más vagyok, megroppant keserű,
Céltalan asszony, könnyázott szemű.
Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.
Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de… de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig mindennap gondolsz rájuk.
Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivelhogy váratlanul jönnek erre reá.
Azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is (…) fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, ami az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, ami szép és ami jó, csak mi élünk sokáig – vén bűnösök.
Ne gyászold, akiknek eljött az ideje! Te megéred majd, hogy szebb napokat láss, mikor nincs többé bánat.
Minden barát halála
vérzés
piros vad elszoríthatatlan
vért hullatva és vért köhögve
hajlok a lehulló rögökre.
Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát.
A nyitott sír felett
lomha fekete varjú száll.
Két szárnycsapás közt rám mered
a dermesztő Szabály. (…)
De törvény,
hogy a halál csak az élőnek fájjon:
remegjek – gyászod örvén –
önnön tragédiámon.