Újra érdekessé kell tenni a sportot. Nemrég közzétettem egy videót 2005-ből, és 3000 kommentet kaptam, amikben azt írták, hogy ez az a Forma-1, amibe beleszerettek, és nem az, ami most van. Szóval nem csak én vagyok kritikus a Forma-1-gyel szemben, hanem az egész világ. A topcsapatok hat autója közül bármelyik indulhatna az utolsó helyről, akkor is a top 6-ban végezne, bárki is ülne benne. Hiányzik a V10-es és V8-as motorok hangja, a kreatív stratégiák, az eltérő üzemanyag-mennyiségek, a gumiháború – hiányzik az a kiszámíthatatlanság vasárnaponként, hogy mi is fog történni.
Szerintem nem kéne nagydobra verni az étkezési szokásainkat. Én sosem tennék közzé olyan üzenetet, mint Lewis. Egyszerűen nem lehet ilyet üzenni úgy, hogy másnap az ellenkezőjét csináljuk. Tudjuk, milyen életet él Lewis, és hogy a Forma-1-es versenyzők évente 200 repülőutat tesznek meg. Ezek után nem lehet azzal jönni, hogy ne egyetek húst.
A pilóták között nincs már meg ugyanaz a bajtársiasság, ahogy köztünk megvolt. Együtt laktam Jim Clarkkal, közösen utaztunk nyaralni, együtt vásároltunk be. Graham Hill-lel, Denny Hulme-mal, Jackie Ickx-szel, Emerson Fittipaldival ugyanígy ment. Személyes kapcsolatunk volt, ami szerintem fantasztikus. Manapság ilyen nem létezik. A feleségeink is ismerték egymást, ők mérték az időt, feljegyezték a köröket, ők is együtt voltak. E téren a pilóták jelenlegi generációja veszít egy kicsit a barátságok mélységéből. Akkoriban a versenyzés nagyon veszélyes volt, a barátságok nagyon elmélyültek.
El sem tudom mondani, milyen érzés hatodszor is nyerni Monacóban. Bár nem a hat győzelem okozza az örömöt, hanem az évek alatt elért eredmények, különböző autókkal és motorokkal, eltérő körülmények között, kezdve az első itteni versenyemmel a Tolemannel, szörnyű időjárási viszonyok közepette. Ez a futam tényleg önmagáért beszél: Monte-Carlo különleges, mindig is az volt számomra, az első itteni versenyemtől fogva az egész pályafutásomon át.



