368 idézet
Ha nem szerzek gólt, a norvég média címlapon hozza: Góltalan! Ez a cím. Így megy ez. De ezt jó dolognak tartom. Egyáltalán nem panaszkodom, én is azért igazoltam a Manchester Cityhez, hogy sok gólt szerezzek. Valahol elvárás is volt – bár talán nem ennyi – és még mindig én vagyok az a játékos, aki a végén a kapuba juttatja a labdát.
Tudok szimpatikusan, jól nevelten viselkedni, képes vagyok visszafogni magam, nem okoz gondot a hallgatás. De a pályán a zabolátlan energiák, az égbe szökő adrenalinszint és testi erőm által teljesedem ki. A pályán megszállottá válok.
Viccesen azt mondogatom a barátaimnak, hogy életemben egyetlen napot sem dolgoztam… Hiszen a foci az abszolút szenvedélyem, és akár játékosként, akár edzőként főállásban evvel foglalkozhatom.
Gyakran megkérnek az utcán, hogy csináljunk közös képet vagy adjak egy aláírást. Szívesen teljesítem ezeket a kéréseket. A foci az emberekért van, az övék, nagyon szomorúak lennének a meccsek a közönség lelkesedése híján. Mihez kezdenék, ha az embereket nem izgatná ez a sport? Úgyhogy tekintettel kell lennem az emberek érzéseire.
Európa bármely országát veszem alapul, az emberek mindenhol rettentően lelkesednek a futballért. A hazámban, Olaszországban meg aztán különösképpen. Ott viszont több mint hatvanmillió éles szemű szakértő felügyeli a kapitányt.
Először a Honvédnál dolgoztam, és már akkor feltűnt, hogy az emberek többnyire kedvesen fogadnak. Talán azért is, mert a magyarok szeretik a normális, átlagos figurákat. A kitűnő portugál tréner, José Mourinho mindig azt mondja, ő a „special one”, tehát különleges elbánást igényel. Ezzel szemben én arra törekszem, hogy én lehessek a „normal one”. Teljesen átlagos életet élek, de ez nem itt kezdődött, pontosan ilyen voltam öt éve, tíz éve, húsz éve is.
A foci egyszerű sport, nem nehéz megszeretni, bekapcsolódni, szurkolóvá válni. Sokak szívügye ez.
Pontosan tudom, milyen változékony a futball. Ami az egyik meccsen remekül működik, a következőn esetleg befuccsol. Ezért is nincsenek látványos gólörömeim. Okosabb dolog kivárni, mi lesz a vége.
A futball az elsöprő szenvedély, de teniszben és síelésben is eredményes voltam. Tizennégy évesen döntenem kellett, mibe fektetek több energiát. Ekkor a focira esett a választásom a tenisszel szemben. Aztán igazolt versenyző lettem, és elindult a sportkarrierem.
A foci a hangulatról szól, és ha a pályák üresek volnának, ha nem volna hangzavar, akkor nem lenne értelme az egésznek.
Bezzeg, ha focistának álltunk volna! Aranyéletünk lenne, hisz pont egy olyan országba sikerült születnem, ahol csak a focista ember, meg a gázszerelő, bár abból is csak egy van. Épp, mint az anyákból.
A kelet-európai oligarchák, kényurak, maffiózók, a fene tudja miért, de erős vonzódást éreznek a foci iránt.
A liga alatti futball részben a közönségnek köszönhetően szórakoztató: a nézők közül sokan – bár azért természetesen korántsem mindenki – totális idióták, amit talán éppen az a förtelmes futball okoz, amit évek óta néznek.
Kétségtelenül hajlamos vagyok túlbecsülni a futball metafora-értékét, és akkor is előhozakodom vele a beszélgetésben, amikor semmi köze a témához. Most már hajlandó vagyok például elfogadni, hogy a futballnak valóban nincs köze a falklandi háborúhoz, a szüléshez, az ózonréteghez, a fejadóhoz stb. stb.
A futballcsapatok hihetetlenül leleményesek abban, ahogy bánatot tudnak okozni a szurkolóiknak. Vezetnek a Wembleyben, aztán kapnak két potyát; felkapaszkodnak a táblázat élére, aztán kikapnak mindenkitől; kihúznak egy értékes döntetlent idegenben, aztán elvesztik a hazai visszavágót; megverik a Liverpoolt az egyik héten, aztán a következőn kikapnak a Scunthorpe-tól; a szezon közepén elhitetik veled, hogy van esélyük a feljutásra, aztán a végén a kiesés elkerüléséért küzdenek… valahányszor azt hiszed, hogy rosszabb már nem jöhet, produkálnak valami egészen meglepőt.
Amikor a meccs után elmentünk egy kocsmába, azt mondta, hogy szeretne újra eljönni. A nők persze mindig ezt mondják, ami náluk rendszerint azt jelenti, hogy talán egy másik életükben, de még csak nem is a következőben, hanem az azt követőben esetleg hajlandók újból végignézni egy meccset.
Mi, akik most tapossuk a harmadik x-et, hajlamosak vagyunk megszépíteni a hetvenes éveket. Úgy nézünk vissza arra az évtizedre, mint valami aranykorra, és régi ingeket veszünk, régi videókat nézünk, és áhítatos nosztalgiával beszélünk Keeganről és Toshackról, Béliről és Summerbee-ről, Hectorról és Toddról. Elfelejtjük, hogy akkoriban az angol válogatott ki sem jutott a világbajnokságra, és elsiklunk afölött, hogy a legtöbb első ligás csapatban volt legalább egy olyan játékos – Storey az Arsenalban, Smith a Liverpoolban, Harris a Chelsea-ben –, aki egyszerűn nem tudott focizni.
Lehet, hogy vannak vonzó, értelmes beszédű és elegáns fajgyűlölők, de akkor azok sohasem járnak futballmeccsre.
Az Arsenal legismertebb játékosának talán Ian Ure számított, aki leginkább arról volt nevezetes, hogy nevetségesen haszontalan volt a játéka.
Igaz, hogy a legtöbb futballszurkolónak nincs oxbridge-i diplomája (a futballszurkolók emberek, bármit is akar elhitetni velünk a tömegpropaganda, és a legtöbb embernek úgyszintén nincs oxbridge-i diplomája); de az is éppúgy igaz, hogy a legtöbb futballszurkoló nem büntetett előéletű, nem hord magánál bicskát, nem vizel bele mások zsebébe, egyszóval semmi olyasmit nem csinál, amit állítólag csinálnia kéne.
