A fociból tanultam is ezt-azt. A Nagy-Britanniát és Európát illető földrajzi ismereteim például nem az iskolából származnak, hanem idegenbeli meccsekről vagy az újságok sportoldalából, a huliganizmus pedig nemcsak meghozta a kedvem a szociológia iránt, de egyúttal némi tereptapasztalattal is ellátott. Megtanultam, mennyit ér időt és érzelmeket fektetni olyan dolgokba, amelyek fölött nincs hatalmam, és olyan közösséghez tartozni, amelynek törekvéseiben tökéletesen és kritikátlanul osztozom.
A hetvenes évek elejére angol ember lett belőlem – azaz ugyanúgy gyűlöltem az angol válogatottat, ahogy, a jelek szerint, minden második honfitársam.
Mondd egy gondolkodó nőnek, hogy szereted a futballt, és máris magadon érezheted azt a kijózanító, női megvetéssel teli pillantást.
Egy futballszurkolón kívül ugyan kinek jutna eszébe, hogy egy házasságot az alapján jegyezzen meg, hogy háromszáz mérföldre onnan valaki beszedett egy kajla potyát a sárban? A megszállottság dicséretes szellemi éberséget követel.
Az unalmas focira panaszkodni egy kicsit olyan, mint felpanaszolni, hogy miért végződik olyan szomorúan a Lear király: valahogy nem érinti a lényeget, és ez az, amit Alan Durbam megértett: hogy a futball egy alternatív univerzum, ugyanolyan komoly és feszültségteli, mint a munka, ugyanazokkal az izgalmakkal, reményekkel, csalódásokkal és – néha – önfeledt örömökkel.
Azokra a West Ham-szurkolókra, akiket ismerek, jellemző az elnyomottak veleszületett erkölcsi érzéke, a Tottenham-szurkolók önhittek és árad belőlük a sznobizmus, a Manchester United szurkolói impozánsak állandó csalódottságukban, a Liverpool-szurkolók pedig egyszerűen csak impozánsak.
A legtöbbünk számára lényegtelen, hogy a csapatunk hogyan játszik, mint ahogy az sem döntő, hogy megnyeri-e a kupát vagy a bajnokságot. Kevesen választottuk a klubunkat, inkább csak a „kezünkbe nyomták”; ezért kieshetnek a második ligából a harmadikba, vagy eladhatják a legjobb játékosaikat, vagy vehetnek olyanokat, akik nyilvánvalóan nem tudnak focizni, vagy hétszázadszor is sikertelenül ívelhetik a labdát a kilenc láb magas középcsatár felé, mi csak káromkodunk, hazamegyünk, izgulunk két héten át, s aztán kijövünk megint, hogy végigszenvedjük újból ugyanazt.
Egy dolgot biztosan tudok a szurkolásról: nem parazita élvezet ez, bármennyire is annak tűnik, és aki azt mondja, hogy ő inkább csinálná, mint nézné, nem ért az egészből semmit. A futball olyan közeg, amelyben a nézés „csinálássá” válik – nem aerobikos értelemben persze, mert, ellentétben a pályán való föl-alá loholással, végignézni egy meccset, és közben agyoncigizni a fejed, utána bedobni egy-két pohárral, hazafelé pedig ropogós sült krumplit enni – hát ez bizony aligha Jane Fondá-s egészségkúra. Inkább arról van szó, hogy amikor a csapat diadalmaskodik, az öröm nem a játékosoktól sugárzik fölfelé, amíg megsápadtan, legyengülve el nem jut a magunkfajtákhoz a lelátók tetejére; a mi örömünk nem a csapat örömének a felvizetett változata, bár ők azok, akiknek be kell rúgniuk a gólokat és fel kell caplatniuk a Wembleyben a lépcsőn Diana hercegnőhöz. Az öröm, amit ilyen alkalmakkor érzünk, nem mások sikere fölötti örvendezés, hanem a mi saját ünnepünk; és katasztrofális vereség esetén a bánat, amely betölt bennünket, valójában önsajnálat, és aki szeretné megérteni a szurkolás lélektanát, annak először is ezzel kell tisztában lennie.
Olyan jó focizni! Majd meglátod, mennyire felpezsdít!
A nagy focistákat nem a technikájuk, hanem az alázat teszi naggyá!
Pat Nevin, különösen a Chelsea-ben, sokkal jobb játékos lett, amikor kiderült, hogy ért a művészetekhez, a könyvekhez és a politikához.
Nem mondom, hogy a futball öl, butít és nyomorba dönt, de hogy miatta maradtam vissza a fejlődésben, az biztos.
[…] Mikor káromkodhatok?
– Amikor focit nézel velem.
Hacsak a meccs nem fajul folytonos acsarkodássá, egy kis csetepaté számomra roppant vonzó „extra”, olyan, mint egy tetőterasz vagy egy kandalló.
Érdekes élmény volt úgy meccset nézni, hogy a világban közben háború folyik; ezt még nem éltem át addig soha. Hogyan lehet Highbury a világegyetem középpontja, ha ezer mérföldre innen millió ember arra készül, hogy megölje egymást? Könnyen. Merson közvetlenül a szünet után szerzett góljával l:0-ra győztünk, ami önmagában még nem lett volna elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet Bagdadról, de amikor Warren Barton szabadrúgásgóljával a Wimbledon győzött fent az Anfielden, és ebben a szezonban most először élre ugrottunk, újból minden a helyére került. Decemberben még nyolc pont hátrányunk volt, januárban pedig vezettünk egy ponttal… Negyed ötre Szaddamot elfelejtettük, és Highbury zúgott örömében.
A helyzet mostanra odáig fajult, hogy több focista meg filmcsillag nevét tudjuk felsorolni, mint ahány madárfajt meg tudnánk nevezni.
A hűség, legalábbis a futballban, nem morális választás kérdése, mint a bátorság vagy a kedvesség; inkább hasonlít a szemölcsre vagy púpra, az ember semmiképpen sem szabadulhat tőle. A házasság véletlenül sem lehet ennyire szilárd – egy Arsenal-szurkolónak a világért sem jutna eszébe elsompolyogni a Tottenhamhez egy kis házasságon kívüli kalandért és élvezetért, s bár a válás lehetősége fennáll (az ember egyszerűen nem jár többé meccsre, ha annyira rosszul megy a csapatnak), ki van zárva, hogy utána egy másik csapat csábítsa el.
A foci nem arról szól, hogy te legyél a legjobb, a legerősebb, és a tiéd legyen a gól meg a dicsőség. A foci csapatjáték, és a másik sikere ugyanúgy a tiéd is.
Egy csomó okból járok meccsekre, de semmiképpen sem azért, hogy szórakozzam, és amikor körbepillantok szombaton a stadionban, és látom azokat a rettegő, komor arcokat, érzem, hogy mások is ugyanúgy éreznek, mint én.
Nagy pénz van most, és kis foci, mert a kapufa ellen nem lehet kampányt indítani.
