Az idióták egyáltalán nem értenek a futballhoz, és mégis elmondják a véleményüket.
Van egy fontos dolog, amit Nagymihályban tanultam egy egykori kapustól, Marián Kelementől: egy hálóőrnek a győztes és a vesztes meccsek után is ugyanúgy kell viselkednie. Meg kell találni azt a lelki egyensúlyt, nehogy egy sikeres találkozó után valakivel elszaladjon a ló, vagy esetleg egy vesztes mérkőzés után összeomoljon lelkileg. Egyik sem ideális állapot.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Mindig visszautasítottam a külföldi csapatokat, mert arról álmodtam, hogy visszakerülök a válogatottba, és játszhatok a világbajnokságon Japánban és Dél-Koreában 2002-ben. De nem kerültem a keretbe. Voltak ajánlataim külföldi kluboktól, de mindig félretettem őket. Ha azt kérdezed, szerettem volna-e játszani a Bombonerában, a Boca Juniors pályáján és mezében, azt mondom: természetesen. Persze hogy szerettem volna, de nem úgy alakult.
Az 1994-es világbajnokságot, nem csak a mi meccseinket, a hőség határozta meg. Felfoghatatlan volt. Embertelen erőfeszítést kellett tennünk, hogy játszani tudjunk. De a szenvedély és az eredmény iránti vágy hajtott minket, ráadásul az ott élő olasz bevándorlók büszkék voltak ránk. Ezt éreztük csapatként is, pluszerőt adott a nehézségek leküzdéséhez.
A Honvéd elleni meccs előtt bementem az öltözőbe, hogy felrázzam a játékosokat, akik erre megtapsoltak. A meccsen aztán kikaptak, ekkor ismét bementem az öltözőbe, és lehordtam őket, hogy nem engem kell megtapsolni, hanem a pályán kell kitenni a szívüket. Azért ilyenkor érzem, hogy kicsit megremegnek a játékosok.
Úgy érzem, mindent elértem a futballban, amit lehetett. Játékosként magamra húzhattam a címeres mezt vb-n, és Európa-, valamint világválogatott is voltam. Sok trófeát nyertem a Vasassal is. Edzőként szintén feljutottam a csúcsra, hiszen vébére vezettem a válogatottat, és külföldön is dolgoztam. Persze voltak negatív élmények is, de csak a szépre emlékezem.
A rendszerváltás évében az is kiderült, hogy a magyar labdarúgásban nincs meg az az erő, amely a megújuláshoz szükséges. Nem is lehetett meg, hiszen a foci olyan, amilyen a társadalom.
A vezérek csak akkor irányíthatják a többieket, ha azok bíznak bennük. Az nem számít, miért bíznak, csak bízzanak. Akár a személyiségük miatt, mint például Ibrahimovic vagy John Terry esetében, vagy azért, mert példaképek, mint Franco Baresi, akivel játszottam a Milanban, vagy Ronaldo. Bármelyik lehet. Én két kategóriába szeretem sorolni a vezéreket: vannak a személyiségi vezérek és a technikai vezérek. Egy személyiségi vezető karaktere erejét használja fel. Mindig sokat beszél a csapattársaihoz, gyakran kiabál a pályán, és mindenkinek segít. Pozitívnak kell lennie és nem szabad félnie, fontos, hogy előrelépjen, ha a helyzet úgy kívánja. Egy technikai vezér nem beszél olyan sokat, de jó példával jár elöl. Az ilyen játékosok mindig igazi profik, a fiatalok olyanná szeretnének válni, mint ők. A technikai vezér az a játékos, aki a legtöbbet tudja a pályán lévők közül. Keményen edz, a pályán is keményen küzd, és mindig megfelelően viselkedik, a klub szellemiségének megfelelően.
Mindig is szerettem a bajnokságot egy maratonhoz hasonlítani. Tudni kell, hogyan kell elkezdeni a versenyt, hogyan kell kezelni a terhet, amikor problémák adódnak, és ügyelni kell arra, hogy ne adj előnyt a lehetséges riválisoknak. Az én irányelvem az, hogy ideális esetben öt-hat 26 év körüli játékos legyen a csapatban, néhány fiatal, néhány 28 év körüli és egy-két 30 év körüli. De a csapat magjának tapasztaltnak és nem túl öregnek kell lennie.
Tudom, hogy abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy már nem vagyok képes teljesíteni, hogy már nem élvezem a játékot, vagy nem segítem a csapattársaimat, abbahagyom. Nagyon önkritikus vagyok magammal szemben, tudom, mikor vagyok jó, mikor rossz, mikor játszom jól és mikor rosszul. Amikor úgy érzem, hogy itt az ideje megtenni azt a lépést, akkor megteszem, anélkül, hogy a koromra gondolnék. Ha jól érzem magam, mindig megpróbálok tovább játszani, mert ez az, amit szeretnék csinálni












