Szomorú, hogy a szurkolók lesüllyedtek a labdarúgás színvonalára.
Az Aszfaltútépítők-pálya volt a mi szentélyünk. Ha nem az óvodában vagy az iskolában voltunk, ott fociztunk. Vagy szedtük a labdát a nagyok edzésein, meccsein. A felnőttek a Budapest
kettőben, de az is lehet, hogy harmadosztályban játszottak. Nem voltak éppen a csúcson, mégis felnéztünk rájuk. Olyanok akartunk lenni, mint ők. Bajnoki meccset játszani az Aszfalt’ mezében – az volt a nagy álmunk!
Mindig Olaszországban akartam játszani. Varázsa volt annak az országnak. Ahogyan a bajnokságának. Mint málnás a macit, úgy vonzotta a zseniket a Serie A. Ha a Juventus, a Milan és a Napoli nem is jött össze, a Bologna, az Ancona és a Genoa igen. De más a kiesés ellen küzdeni, mint a bajnoki címért csatázni. És más a Milan szerelését viselni, mint a Bolognáét. Csíkos mindkettő, a különbség mégis leírhatatlan…
Huszonnégy évesen vitt volna a Barcelona. Nem rajtam múlt, hanem egymillió dolláron. Vagy inkább egy-két ember kicsinyességén. Hogy azt ne mondjam, korlátoltságán.
Az első karácsonyi ajándékom, amelyikre emlékszem, egy futballcipő. Botas. Csehszlovák tornacipő. Stoplis, de a felső része vászonból készült. Huszonnyolc forintba került, ha minden igaz.
Mexikó kapcsán azt mondtam, nem akarok úgy meghalni, hogy én lőttem az utolsó vb-gólunkat, de az igazság az, hogy most már kezdek félni…Nem tetszik, egyre inkább nem tetszik, amit látok a magyar futballban.
Az utolsó húsz percben bemutatott védekezésünk is oktatófilmbe illett volna… Kevésbé mívesen fogalmazva: bekkeltünk, mint az állat. Gullitnak úgy becsúsztam, hogy az én hátam fájdult meg – rám járt a Ruud…
Ha a színész, az orvos, az ügyvéd vagy a cipész megihat egy sört meló után, a futballista miért nem teheti meg?
Attól rosszul voltam, hogy egyesek segítőként aposztrofáltak. Én nem segítő voltam, hanem szövetségi edző. A segítő az, aki segít Mari néninek hazahozni a cekkereket a közértből.
1985 augusztusában a legjobb összeállításában felálló Anderlechtet vertük 3-0-ára Brüsszelben. A mérkőzés előtt Mecseki Sanyi bácsi nem győzte hangoztatni, hogy figyeljünk Enzo Scifóra, mert ha nem vigyázunk rá, abból nagy baj lesz. Az első félidőben rúgtam két gólt, azzal vezettünk 2-0-ára, a szünetben oda is mentem Sanyi bácsihoz: „Te, doki, melyik az a Scifó?…
Ha visszatekintek a nemzeti együttesben eltöltött tíz évemre, azt mondom mindig voltak fellángolásaink, de az 1986-os vb után már nem volt reális esélyünk a kijutásra. Már csak amiatt sem lehetett, mert úgy váltogattuk a szövetségi kapitányokat, mint más az alsónadrágját.
Vallom, Verebes József példáját kell követni. Ő, függetlenül attól, hogy mennyi az eredmény, a neves válogatottakat is lecseréli, ha nem úgy játszanak, ahogyan szeretné.
Az újságok tizennyolcezer nézőt írtak. Szegeden ki tudja mikor voltak annyian a lelátón. Valósággal őrjöngött a tömeg, a néhány tucat Vasas-drukker hangja beleveszett a hazaiak diadalordításába. Mert hát nincs értelme tagadni, az a meccs, az a kilencven perc nem rólunk szólt. Ültem a kispadon, Genzwein Feri pedig egyfolytában mondta: „Kiesünk, Kálmán, kiesünk!” Én meg üvöltöttem vele… „Ferikém, fogd már be a pofád, menj a büdös pi**ába. Ne károgjál itt nekem. Várd ki a végét…
Elutaztam ellenfélnézőbe. A Svájc-Románia meccset néztem meg Száger Gyurival, és hazafelé a repülőgépen együtt jöttem a románokkal. Láttam, hogy Lucescu, a románok edzőlegendája méreget, aztán egyszer csak odajön hozzám. Hozta magával Bölöni Lacit. Néztem rá, hogy mi a francot akar, és Lucescu megkérdezte tőlem: „Ismered te a magyar és a román történelmet…?”
Azt hittem, rosszul hallok. Épp egy román jön nekem a közös történelmünkkel, az anyja úristenit. Felment bennem a pumpa és azt feleltem neki: „Miért, te ismered, ba**d meg…? Lucescu alighanem látta, hogy nem vagyok barátkozós kedvemben, de azért mosolyogva folytatta: „Nahát, akkor most ti, magyarok tehettek azért, hogy a két nép jobb kapcsolatba kerüljön egymással. Győzzétek le a csoportban az angolokat, mi is sikerrel vesszük az akadályt, és akkor a két nemzet, a magyar és a román együtt utazhat Spanyolországba…”
Miket beszél ez itt, ez járt a fejemben, mit képzel magáról, de megpróbáltam higgadt maradni, és odavetettem neki: „Rendben van, győzünk az angolok ellen, de mennyi lesz a prémium?”
Lucescu csóválta a fejét, és döbbenten motyogta: „De hiszen nekünk nincs pénzünk, én a dicsőségről, a közös történelemről beszélek…”
Nekem sem kellett sok: „Közös történelem, rendben. Adjátok vissza Erdélyt, és akkor mi megverjük az angolokat…”
A legtöbb gólomnál nem gondolkodom túl sokat, mindig csak annyit akarok, hogy a labda valahogy bejusson a kapuba. Gyors akarok lenni fejben, és ösztönösen jól dönteni, persze a képességek is számítanak, de sok minden fejben dől el.
Az emberek próbálnak tökéletesnek mutatkozni az Instagramon, ahelyett, hogy lazítanának, szórakoznának. Ez magad miatt lenne fontos. Mint Jack Grealish a Bajnokok Ligája-döntőt követő ünneplésnél. Az gyönyörű volt! Mindenki így ünnepel egy Bajnokok Ligája-győzelmet, de őt a kamerák is figyelték, mert egy celeb, egy híresség, és végsősoron mindenki ilyen szeretne lenni. Nem veszíthetjük el teljesen önmagunkat.
Néha belefutok Manchester United-drukkerekbe, akik mondanak ezt-azt, és a szememre vetik, hogy nem vagyok jó. Én meg rájuk nézek, és arra gondolok: ugyan már!
Egyfelől a Manchester City csatára vagyok, akit minden héten emberek milliói néznek. Másfelől viszont egy teljesen hétköznapi srác Norvégiából, aki most Angliában él, és szeretné jól érezni magát a körülötte lévő emberek társaságában.
A győzelem a lényeg. Miért nyertünk a Bajnokok Ligájában? Mert minden meccset behúztunk. Megnyertük a Premier League-et, mert mi győztünk a legtöbbször. Ehhez természetesen kellettek a gólok, de a végén csak a győzelem számít, hogy trófeákat szerezzünk.
Imádom a gólpasszokat, mert ilyenkor látom az örömöt a társak szemében, és ez csodálatos dolog.
