Mi egy csapat vagyunk. Megosztjuk egymással a labdát, a játékot, és a gondokat is.
Ha a tizenhatoson belül vagy, és nem tudod, hogy mihez kezdj a labdával, egyelőre csak rúgd a hálóba. A további lehetőségeidet később megbeszéljük.
Egy futballcsapat olyan, mint egy zongora. Nyolc ember kell, aki cipelje, és három, aki tud rajta játszani.
A szocializmusban – melyben magam is hiszek – egymásért dolgozunk, és a jutalomból mindenki részesül. Így látom a futballt, és így látom az életet.
Egy kispályás focimeccsen, a gólszerzés öröme közben bevillan, hogy nem a hálóba pattanó labda látványa okozza a boldogságot, hanem a rám szegeződő tekintetek, az én jellemfejlődésem mindössze ennyi.
A projektünk a Citynél többről szól, mint győzelemről. A saját filozófiánkkal szeretnénk sikeresek lenni. Ezért kelünk fel minden reggel, ezért végzünk ennyire alapos munkát, ezért hozzuk ki magunkból a maximumot.
Pep és én hasonló mentalitással rendelkezünk. Igazság szerint ő még nálam is intenzívebben végzi a dolgát a labdarúgásban. Ő annyira stresszes… Állandóan. Igaz, az edzőn mindig kétszeres a felelősség a játékosokhoz képest. Ő nem csupán győzni akar. A tökéletességre törekszik. Az első találkozásunkkor leült mellém, s ezt mondta: „Kevin, ide hallgass! Nagyon könnyen a világ legjobb öt játékosa közé kerülhetsz. Könnyen.”
Vicces látni azt, hogy az emberek mennyivel másképp viselkednek a labdarúgásban, amikor jól teljesítesz.
14 évesen hoztam egy olyan döntést, amely örökre megváltoztatta az életem. Megadatott a lehetőség, hogy a Genk fociakadémiáján fejlődjek, ezért fogtam magam, és Belgium egyik részéről a másikra vándoroltam. Az otthonunktól kétórányira volt az edzőközpont, de leszögeztem a szüleimnek, hogy menni akarok.
Tapasztalataim szerint a futballisták totálisan különböznek attól, mint amit előzetesen sejtesz velük kapcsolatban. Meg kell ismerni őket.
Az igazat megvallva: Raheem az egyik legszuperebb és legszerényebb srác, akit megismertem a futballvilágban.
Ha egy lánynak odaadom a focis dzsekimet, az a birtoklás kifejezése.
Jómagam a 4-4-2-es felállással kezdtem, aztán az idő és a tapasztalatok megtanítottak rá, hogy a felállásra úgy gondoljak, mint egy méretben stimmelő ruhára: felöltöztetem vele a játékosokat, de nekik kell aztán azt úgy viselniük, hogy azzal kihangsúlyozzák a lehető legelőnyösebb tulajdonságaikat.
Szomorú, hogy a szurkolók lesüllyedtek a labdarúgás színvonalára.
Az Aszfaltútépítők-pálya volt a mi szentélyünk. Ha nem az óvodában vagy az iskolában voltunk, ott fociztunk. Vagy szedtük a labdát a nagyok edzésein, meccsein. A felnőttek a Budapest
kettőben, de az is lehet, hogy harmadosztályban játszottak. Nem voltak éppen a csúcson, mégis felnéztünk rájuk. Olyanok akartunk lenni, mint ők. Bajnoki meccset játszani az Aszfalt’ mezében – az volt a nagy álmunk!
Mindig Olaszországban akartam játszani. Varázsa volt annak az országnak. Ahogyan a bajnokságának. Mint málnás a macit, úgy vonzotta a zseniket a Serie A. Ha a Juventus, a Milan és a Napoli nem is jött össze, a Bologna, az Ancona és a Genoa igen. De más a kiesés ellen küzdeni, mint a bajnoki címért csatázni. És más a Milan szerelését viselni, mint a Bolognáét. Csíkos mindkettő, a különbség mégis leírhatatlan…
Huszonnégy évesen vitt volna a Barcelona. Nem rajtam múlt, hanem egymillió dolláron. Vagy inkább egy-két ember kicsinyességén. Hogy azt ne mondjam, korlátoltságán.
Az első karácsonyi ajándékom, amelyikre emlékszem, egy futballcipő. Botas. Csehszlovák tornacipő. Stoplis, de a felső része vászonból készült. Huszonnyolc forintba került, ha minden igaz.
Mexikó kapcsán azt mondtam, nem akarok úgy meghalni, hogy én lőttem az utolsó vb-gólunkat, de az igazság az, hogy most már kezdek félni…Nem tetszik, egyre inkább nem tetszik, amit látok a magyar futballban.
