373 idézet
Hogy mennyire volt jó labdarúgó az öcsém? Most ügyvéd, ha-ha! Fiatal korában a Santosban játszott, de mindig azt mondta nekem: „Nézd, két nagy futballista nem fér meg egy családban. Nem lenne fair.” Így aztán abbahagyta a játékot, hogy a tanulmányaira koncentráljon. Most ő az ügyvédem.
Azt kell mondanom, az 1966-os sérülésem és a Portugália elleni vereség életem egyik legrosszabb pillanata volt. Megsérültem az első meccsen a bolgárok ellen, kihagytam a másodikat, a magyarok ellenit, és csak a harmadikra, a portugálok ellen tértem vissza, de nem voltam jó formában, és kikaptunk három egyre. Akkoriban azt hittem, véget ért a válogatottbeli pályafutásom. Mélyen voltam, depresszióba estem. Nincs több vébé, három elég volt. Ha akkor abbahagyom, vesztesként vonultam volna vissza.
Az a helyzet, senki sem várta, hogy mi nyerjük meg az 1970-es világbajnokságot. Brazíliában mindenki őrült elvárásokat támaszt, ha közeledik a vébé. Sok újság indított hadjáratot a játékosok ellen. Azt mondták: „Pelé, Tostao, Rivellino és Gérson nem játszhat egy csapatban”. Azután odamentünk, és mindannyian játszottunk. De az újságok szerint nem játszhattunk volna együtt, még úgy sem, hogy ez volt minden idők legjobb csapata! Brazíliában mindig tipródnak valamin.
Az első válogatott meccsemet tizenhat évesen játszottam Argentína ellen, és én szereztem a gólt egy kettő egyes vereség alkalmával – és ezzel én lettem a legfiatalabb, aki valaha gólt szerzett a válogatottban.
Akkoriban a játékosok jobban uralták a labdát, és képzettebbek voltak, mint ma, mert az utcán négy, öt, esetleg tíz ember ellen játszol, nincs elég hely, így megtanulsz gyors döntéseket hozni. Nagyon sok tehetséges játékos származik Bauruból épp emiatt. Ma már ott is más a helyzet: az utcákat leaszfaltozták, a srácok tornatermekbe járnak. Az én időmben az utcán játszottunk.
Nem sokan tudják, de több mint száz gólt szereztem fejjel pályafutásom során. Az 1970-es mexikói vébédöntőn is fejjel találtam be, mert sokat gyakoroltam a nyitott szemmel fejelést, és sokat dolgoztam az erőnlétemen. Ez az oka annak, hogy nem tudtak megállítani. Ez és Istentől kapott tehetségem.
Ahelyett, hogy a tengerpartra vagy moziba jártam volna, rúgtam a labdát, ez volt a legfontosabb egész életemben.
Nagyon nagy hatással volt rám az apám. Nagy csatár volt, aki rengeteg gólt szerzett a helyi csapatban, a Bauru Athleticben, és én mindig azt mondtam: egy nap olyan leszek, mint ő. Ez motoszkált már kiskoromtól fogva a fejemben. Sohasem gondoltam arra, hogy oda jutok el, ahol most vagyok, vagy hogy többet érek el, mint édesapám, de Istennek hála, még nála is jobb lettem.
Azt szeretném, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint a világ legnagyobb játékosára, háromszoros világbajnokra vagy gólkirályra, hanem mint jó emberre.
A távozásban a legnehezebb dolog Madridban, ahogy bárhol máshol is, a játékosokkal kialakított kapcsolatok hátrahagyása volt. Ugyanakkor sokukkal a mai napig is jó viszonyban vagyok, és rendszeresen tartjuk a kapcsolatot.
Előfordul, hogy az olyan játékosok, akik kiemelkedő képességeiknek köszönhetően jutnak el a legmagasabb szintig, úgy érzik, bizonyos dolgokon változtatni akarnak, kísérletezni szeretnének, hogy még jobbá válhassanak. Elfelejtik azt, hogy minek köszönhetően jutottak el erre a szintre.
A Paris Saint-Germainnél talán én voltam a projekt legfontosabb eleme, mert több tapasztalatom volt, mint bárki másnak, de a Real Madridnál csak egy fogaskerék voltam a gépezetben, amiben mindenki pontosan tudta, mi a feladata.
Cristiano Ronaldo az a típus, akit úgy hívok, „technikai vezér”. Jó példával jár elöl; nem beszél sokat, de komoly, igazi profi, aki nagyon odafigyel saját magára. Remek fickó.
Mindig fontos számomra, hogy hamar megtaláljam a vezéreket a csapaton belül, és megtudjam, ki milyen típusú vezér, hogy jól együtt tudjak dolgozni velük.
Ancelotti fantasztikus edző, elképesztően szoros kapcsolatot alakított ki a játékosokkal.
Ibra azon kevés csatár egyike, vagy talán az egyetlen, aki ugyanúgy örül egy gólpassznak, mint egy gólnak. Az egyik legönzetlenebb futballista, akit valaha láttam, ami rendkívül fontos a csapat számára.
Zlatan egy edzésen úgy érezte, az egyik fiatal csapattársa nem dolgozik teljes erőbedobással. Az edzés végén odament hozzá és azt mondta neki: „Most menj haza, és írd bele a naplódba, hogy ma együtt edzettél Zlatannal, mert lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom.”
Ha egy edző két Bajnokok Ligája-győzelem után kerül egy klubhoz, ezzel önmagában kivívja a játékosok tiszteletét – de csak az elején. Ezek a mézeshetek soha nem tartanak sokáig, mert a futballisták hamarosan rám néznek, és azt kérdezik: „Mit tehet értem ez a fickó?”
Gyerekként mindannyian azért kezdünk el futballozni, mert beleszeretünk ebbe a játékba. Amikor profi lettem, el sem akartam hinni, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy azért fizetnek, amit a világon a legjobban szeretek. Később, a pályán és azon kívül tapasztalható nyomás és nehézségek közepette ez a szenvedély csökkenhet, vagy akár ki is hunyhat. Az én feladatom az is, hogy a játékosok futball iránti szeretete megmaradjon. Ha ez sikerül, elégedett vagyok.
