Kell egy kis áramszünet
Időnként mindenkinek,
És aztán megint mehet
Minden tovább.
Itt, ahol ipari közhely a „szeretlek”, de én erős hittel hiszek a hatalmas erőben, amit a szerelem adhat itt benn, hogy tűzön és vízen át óvjam gyönyörű angyalát.
Nyomtalanul nem múlik el az élet,
Valaminek mindig történnie kell.
Látod, a szemem alatt már
Ott van néhány ránc, én mégis
Az vagyok, akinek engem látsz.
Aki nem vak, látja, mi a lényeg,
Annak tiszta a kép:
Kötélen táncol az élet,
Alatta tátongó szakadék.
Ha szeretet él a szívedben,
Boldog útra léptél,
Hiszen érzés nélkül félig élsz.
Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.
Akármerre mész, felejtőt találsz,
Eltűnsz innen, akármerre jársz;
mindig az fogad, hogy belehalunk.
Halott virágok illatát nyögik a fák,
És megrázkódik a táj.
Valami véget ért, valami fáj.
Fogadj el mindenkit,
Szeress úgy mindenkit,
Mintha a testvéred volna,
És akkor nem lesz több bomba.
A kezemben egyedül a tenyerem tartom,
a tenyeremben meg a markom, ha behajtom
az meg már mindjárt egyből az öklöm.
De álmodni jó.
Lehet, hogy nem több az egész,
egy ártatlan kis illúzió,
mégis többet ér mindennél.
A szempillánkra az álommanók álomport hintenek,
már látom magam előtt, ahogy az égbe felrepítenek.
A fellegek felett veled kézen fogva szállok,
nem ébrednék fel sohasem, amíg ilyen álmot látok.
Amit megtanultam, mind hazugság,
Aki vigyázott rám, már nincs velem,
És azt kívánom, bárcsak tudnád,
Hogy mit is érezhet a védtelen!
Tudod, az első pofon a legnagyobb,
aztán a többit lassan megszokod.
Mikor gyermekfejjel homokvárat építettem én,
Csinos szökőkúttal, alagúttal szépítettem én.
Aztán jött egy bácsi, rálépett, és összedőlt a vár,
Utólag már sopánkodni kár.
A hídon állok, várok a sötétben.
Azt hittem, mostanra már itt leszel.
Semmi sem történik, csak az eső esik,
sehol egy lábnyom a földön.
Figyelek, de sehol egy hang.