Szép a hit, hogy egyszer minden jobb lesz majd, ez ad szenvednünk erőt.
Nézz rám! Még nem nőttem fel.
Vad a szívem, hát így fogadj el!
És ha néha tévútra visz majd a vér,
Ez a rossz fiú, tudd, hazatér.
Csoda napok járnak, változik a szél,
öröm dala árad, költözik a tél.
Szabadul a folyó, megölel a fény,
olvad a gond a szívemről, minden az enyém!
Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek,
Látni akarom, és érezni azt, amit lehet!
Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak,
Legyen úgy, ahogy nem szabad!
Minden szigorú csöndből egyszer kijut a szó,
mert mindig jön egy változás,
így tudom, hogy végül kiköt ez a hajó:
nincs örök utazás.
Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,
nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj.
Arra születtünk, tiszta legyen még a szívünk,
s játsszunk még tovább, játsszunk még tovább.
Mint madár a dróton
Mint részeg az éjféli karban
A magam módján kipróbáltam, hogy legyek szabad.
Mindenen van egy repedés. Azon keresztül jut be a fény.
Némán elkísérnéd felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át.
Engedd el, mennie kell,
Hiszen ő a földnél jobbat érdemel.
Így jó, nem éred el,
De átölel majd, ha jó leszel.
Kifakult a jelen, csak a múlt eleven,
Vérzik a szívünk, sohasem feledünk,
Emléked örökké él.
Emlékedet őrzi mind, ki hű barát.
Elrabolt az ár élted hajnalán,
Fájdalmas szívünkből egy dallam kiált:
Mért vitt téged el ez a rút világ?
A szertárból hozta a térképet, melyet már senki se lát,
kicsi pontokkal mutatta a Maros-Magyar autonóm tartományt.
Kidobták a régi atlaszt, megszüntetik az iskolát,
megőrzi mégis az emlékezet a földrajztanárt.
Könnyes szemekkel állsz a nyitott koporsó előtt,
S nem érted, miért mindig a jók halnak meg idő előtt.
Az Úr meg azt nem érti, ha amíg élt, elfeledted,
Miért kellett, meghaljon ahhoz, hogy rádöbbenj, szeretted.
Csak elmúlás, és kész, a dalnak vége szakad,
De annak rosszabb, aki megy, vagy annak, aki marad?
Mert elmenni látnak, így övék a bánat,
Értetlenül állnak, az emlékek fájnak,
Csak vágynak utánad, mindenük a gyász,
Közben azt se tudják, valójában merre jársz.
Később jónak öltözve az idő lép közbe,
Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze,
S ha a feledés gyomja a sírodra nő,
Nem utal rád más, csak egy megkopott kő.
Valaki végleg elmehet,
őrizd meg emlékét, és el ne feledd,
így majd veled lesz mindig, lelke szabadon száll,
vár a túlsó parton, hol nincsen határ.
Ha nem vállalsz fel célokat,
amik tán fontosak,
egy beváltatlan ígéret,
már más a történet…
Megöl az élet, hogyha hagyom.
Lovagolunk a szavakon.
Hiába való szó-rodeó,
tettek nélkül semmire sem jó.
Attól lehetsz valaki majd, hogy mi az, amit megteszel,
Emlékre vagy érdemes, vagy a múlt ködébe veszel.
Minek maradnál két tűz között?
A lehetetlen egy tévhit, semmi több.
Döntsd el, hogy merre mész,
Ne veszítsd el a fejedet semmiért.
Ugyanazok vagyunk Te és Én,
amire gondolok, az csupán vélemény,
hiszen az igazság az olyan,
mint egy fekete lepke, amit keresel a sötétben.
Akit nem szeretünk, azt magunkkal, akit meg nagyon, azzal magunkat bántjuk.