A versenyautók sikere, nem az esztétika miatt van. A vázlatok, az ötletek bárhogyan is alakulnak, a végcél az, hogy gyorsabbá tegyük az autót. Azt szoktam mondani, hogy az én főnököm a stopperóra. „Ő” dönt minden tervezési típusról.
Amikor teljes gázzal mész, nincs idő a félelemre.
Azért vágtam ebbe az egészbe, mert imádok autót vezetni, lehetőleg minél gyorsabban. Szeretném, ha erről emlékeznének rám az emberek.
A sebesség még soha nem ölt meg senkit. A hirtelen megállás az, ami elintéz.
A száguldás olyan szenvedély, ami felér a legerősebb droggal.
Nagy tempónál minden nehezebbé és szebbé válik. Ha valaki 280 km/h sebességgel versenyez, a félkanyarok kanyarokká, a kis lyukak kátyúkká válnak, minden sokkal, de sokkal nagyobb lesz. Aztán meg szép.
Csak akkor értettem meg a sebesség izgalmát, amikor főiskolára mentem, és megkaptam az első motoromat.
Az autók valóban egyre biztonságosabbak, de ha 340 km/órás sebességgel száguldasz, az sosem lesz biztonságos. Ezt már a kezdetektől fogva tudtam.
Szeretem a Ferrarikat, Lamborghiniket, Maseratikat. Szeretem a precizitást és a sebességet.
Ha a hercegségben autóba ülök, mindig érzem a bizsergést a testemben. Abban a környezetben a sebesség valahogy nagyobb hatással van az emberre.
Ha egy nap a sebesség öl meg engem, ne sírjatok, mert én mosolygok.
Vezetés közben nem szabad félni, a sebességet azonban tisztelni kell. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, kirepülünk a pályáról. Nem túl kellemes érzés, ha nem tudod irányítani az autódat.
Sokkal könnyebb úgy vezetni 300 km/h sebességgel, hogy tudod, nem vagy egyedül. Bízom benne, hogy soha nem fogtok elhagyni.
Szeretem a sebességet mindennel: autóval, havon, vízen. A lassúság számomra az unalom szinonimája, a gyorsaság meg az izgalomé és szórakozásé. Persze tudom jól, hogy a közúton tisztelni kell a sebességkorlátozást, a száguldozásnak a versenypályán a helye.
