Ateista vagyok, azt vallom, hogy egyszer megszülettem és meghalok majd, és nincs semmi, sem előtte, sem utána. Ha viszont ez így van, akkor nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ebben az életben bármit kihagyjak.
A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme.
A nem létezőbe vetett hit, megnyugvást hoz az elmének, de egyúttal gyöngíti is. A civilizáció, amelynek a magvait ti vetitek el, az emberiség önmagába vetett hitén alapul, nem egy képzelt istenségen.
Az Egyesült Államok semmilyen értelemben nem alapszik a keresztény hiten; ahogyan nincs benne semmilyen ellenségeskedés a muzulmánok törvényei, hite vagy békessége ellen. (…) Ki van mondva, (…) hogy semmilyen vallási okokból fakadó kifogás nem okozhat a két ország közötti harmóniában szakadást.
A kérdés, amely az emberi faj előtt áll, hogy a természetes Isten saját törvényei szerint kell-e kormányoznia a világot, vagy a papok és királyok fogják uralni kitalált csodák alapján?
Minden lehetséges világok legjobbika lenne ez, ha nem lenne benne vallás.
Nem látok elegendő bizonyítékot Isten létezésére, bár az ellenkezőjét sem tudom bizonyítani. Nem vagyok dogmatikus hitetlen, inkább ateistának, mint agnosztikusnak tartom magam, mivel életem 62 éve alatt sohasem tapasztaltam olyat, ami istenség vagy természetfeletti erők feltételezését tette volna szükségessé. Számomra ez ahhoz a konklúzióhoz vezetett, hogy az egész csak mitológia. Elismerem, igen érdekes mitológia és talán a társadalomban szükség is van rá.
Nincs semmilyen kapcsolatom Istennel, és soha nem is akartam. Nem hiszek a sorsban vagy bármilyen más felsőbbrendű erőben. Ha egy repülőgép lezuhan, és emberek halnak meg, az nem azért van, mert a mennyekben így akarták.
Az igazságnak nincs szüksége arra, hogy az emberek egy helyre gyűljenek imádatára.
Mielőtt megértenénk a tudományt, természetes azt hinni, hogy Isten teremtette a Világegyetemet. Most már azonban a tudomány meggyőző magyarázatot kínál erre. Mindent tudunk, amit Isten tudhatna, ha létezne. De nem létezik.
A kutatót az egyetemes érvelés érzése tartja hatalmában. Vallásos érzülete a természeti törvények harmóniájának elbűvölő csodálatában ölt formát, ami egy olyan felsőbbrendű intelligenciát tükröz, melyhez képest az emberiség módszeres gondolkodása és tettei teljesen jelentéktelenek. Ez kétségtelenül hasonlít ahhoz, ami minden érában a vallásos lángelméket hatalmában tartotta.
A vallásos ember őszinte abban az értelemben, hogy nem kételkedik az olyan emberfeletti tárgyak és célok létében és jelentőségében, amelyek nem feltételeznek ésszerű alapokat, de nem is alkalmasak rá.
Minél inkább fejlődik az emberiség vallásos világképe, annál inkább úgy tűnik, hogy az őszinte vallásosság nem az élettől, haláltól való félelemben, a vak hitben rejlik, hanem abban a törekvésben, hogy racionális ismereteket szerezzünk.
Az emberarcú Isten-elmélet idegen számomra, és még naivnak is tartható.
Ami Istent illeti, az én állásfoglalásom agnosztikus. Meggyőződésem szerint az erkölcsi alapelvek elsődleges fontosságának biztos tudata, ami által az élet jobb és nemesebb, nem igényel egy törvényhozót, főleg nem olyat, aki jutalmazásra vagy büntetésre alapozza törvényeit.
Meglehet, Jézusnál nagyobb dolgokat is véghez tudunk vinni, mert a Bibliában róla írottak költőien kiszínezettek.
Kezdetben az ember minden körülötte lévő tárgyat, melyen korlátlan uralma nem volt, gondolkodó, akaró lénynek nézte, melynek kegyét meg kell nyernie. Mindegyiket megtette kisistennek. Volt annyi istenkéje, hogy se szeri, se száma. Mikor ez kezdett kissé kényelmetlen lenni, s mikor gondolkodása is fejlettebb lett, bizonyos eszmék leszűrésével az istenek számát megcsappantotta. Így lett a panteizmusból polyteizmus, ebből monoteizmus s ebből – ateizmus.
Mire a 22. életévem befejeződött, új ember voltam – ateista. Akkor roppant mohósággal estem neki ateista könyveknek. Ma pedig úgy érzem, mintha ez a reneszánsz ki tudja milyen régen lett volna, ha „istentelen” iratok kerülnek szemem ügyébe, fitymálva félredobom. „Hát érdemes ilyen kérdésben bizonykodni – hiszen tudjuk, ezt már mindnyájan tudjuk ezt már századok óta; gyerekség az egész!” Mintha bizony én is századok óta volnék ateista s nem 4 esztendő óta.
A keresztény mitológia szentháromsága (…) a gondolkodást rabláncra veri, kimondván: „Ezt nem értheted meg, nyomorult ember! Ne is gondolkozz felette, mert ilyenkor még a gondolkodás is halálos bűn”!