Nagyon szerencsés vagyok. Hálás vagyok, amiért megkaptam a lehetőséget, hogy újra élhessek. És emellett köszönetet mondok azért, hogy játszhatok is, hiszen egy darabig csak feküdtem. Nem tudtam mást csinálni, csak feküdni. Gyakran mozdulni sem bírtam. Fel kellett segíteni a földről, vagy ki az ágyból, és az egész házban cipelni kellett. Kemény idők voltak. És az, hogy hónapokig így kellett élnem, nem volt kellemes.
Az idő ellenünk dolgozik. Előbb-utóbb mindannyian képtelenek leszünk dolgokra, amik fiatalon még mentek.
Meg kell tanulnod elkülöníteni az érzelmeidet. Told félre őket, és gondolj valami másra!
Nem akartam feladni. Nem ilyen a természetem. Nem tudom, hogyan kell. Nincs kifogás. Ha beüt a fájdalom, nincs mit tenni. El kell fogadni. Csak fájdalom.
Azt hiszem, van egy dolog, ami hiányzik: a magánélet. Az emberek általában be akarnak hatolni a magánéletembe, és ez néha nagyon kemény.
A golf mindig az életem része volt, egész életemben ezzel foglalkoztam, de sosem ez volt a legfontosabb.
1997-et írhattunk talán, Jordan New Yorkban játszott a Knicks ellen a keleti konferencia döntőjében. Meglátogattam és pár napig lógtunk együtt, játszottunk is. Elképesztő érzés volt mellette lenni. Fel tudom idézni azokat a napokat, tapintható volt az eltökéltsége, átjárta a versenyszellem szinte minden pillanatban, hihetetlen volt az intenzitása.
Emlékszem, egy gyakorlónap után álltam a pultnál és egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy valaki a bordáim alá üt. Pont olyan helyen ért az ütés, hogy a levegő is megállt bennem, nagyon fájt. Elöntött a düh egy pillanat alatt, arra gondoltam, hogy megfordulok és lenyomok egyet bárki is álljon velem szemben. Nagyon dühös voltam. Aztán megfordultam és egy másodperc alatt átértékeltem a dolgot. Muhammad Ali állt előttem, aki csak ennyit mondott: „Szevasz kölyök!” – idős volt már, de baromira fájt így is.