Gyermekkori társainknak akkor is olyan hatalmuk van lelkünk fölött, amire későbbi barát nemigen tehet szert. Ők jól ismerik gyermekkori természetünket, ami talán utóbb megváltozott, de teljesen sose tűnt el, és ők azok, akik meg tudják ítélni tetteinket, több-kevesebb biztonsággal következtetvén indítékaink becsületességére.
Mindig barátra vágytam. Kerestem valakit, aki szeret, és együtt érez velem. És lám, e néptelen tengeren megtaláltam, de sajnos csak addig, míg értékét fölismertem, s mindjárt el is veszítem őt.
Baráttalannak lenni valóban keserves, de az emberek szíve, ha pártatlanságukat nem fékezi nyilvánvaló önérdekük, testvéri szeretettel és irgalmassággal van tele.
Kialakulatlan teremtmények vagyunk, csak félig készek, amíg egy nálunk bölcsebb, jobb és értékesebb valaki – s egy jó barátnak ilyennek kell lennie – hozzá nem segít, hogy esendő és gyarló természetünket tökéletesebbé tegyük.
A szelíd szamár, ha durva is a modora, mindenképpen jót akar, és kétségtelenül jobb bánásmódot érdemelne, mint szidalmat és ütleget.
Lenyűgözött a tehetetlenség, amit az ember oly gyakran érez, ha rémálmában hasztalan igyekszik menekülni a végveszélyből, mert földbe gyökerezik a lába.
Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve.
Olyan ember társaságára vágyom, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.
A tökéletességre törekvő embernek mindig meg kell őrizni derűjét és lelke békességét, sohasem szabad engednie, hogy nyugalmát megzavarja a szenvedély vagy a futó vágy.