Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak, és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz.
Csak egy dolgot tudok adni, önmagamat: énekes vagyok, aki a saját életéről, gondolatairól, érzéseiről énekel.
A dalok és versek születése leírhatatlan mozzanat. Az ihlet pillanatáról egyvalami tud őszintén és hitelesen beszélni: a születő dal. A versek és a dalszövegek édestestvérei egymásnak, de a versek szabadságfoka nagyobb, például nem kell zenei struktúrákhoz igazodniuk.
Az emberiség nagy része igényli, hogy legyen napi szörnyülködnivalója. Akinek már nem elég valamelyik bulvárlap, az megkaphatja a napi hazugság- és félelemadagját intellektuális csatornákon is. Semmit nem lehet ma elvárni az emberek egy részétől, mert nincs közös szellemi minimum. Megszűntek a közösségek, megszűnt a közös nyelv, mert elveszett a kapcsolatunk a létezés szakrális alapjával. A szellemi gyökérzetet kirántották alólunk, mi meg nézünk ártatlanul, mint akik nem tehetnek a dologról. A hiányokkal terhelt helyzet ellen az ember csak úgy védekezhet, hogy a valóság és az igazság közül az utóbbit választja. Ezzel kiröhögi a valóságként parádézó látszatot.
Az egyetlen, ami emberi: szerelemmel szeretni, értelem és remény nélkül, talán éppen a reménytelenséget űzni.