A néphagyomány az állandó, változásaiban is változatlan gránitréteg.
Kodály Zoltán
60 idézet
1882. december 16. - 1967. március 6.
zeneszerző és népzenekutató
A legjobb Kodály Zoltán idézetek
Hosszabb ideig egy népet sem lehet hajlamai ellenére vezetni.
Tehet-e valamit az egyén (az alkotó zenész) azonkívül, hogy veleszületett tehetségét végső gonddal kiműveli? Már ez is nagy munka. A zenész „nascitur et fit”, kiművelése soká tart, és sohasem kész. De vajon a magyarságot készen kapja bölcsőjébe? Nem. Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért is meg kell dolgozni.
A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta?
Nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra csodaforrásából. A kultúrában pedig benne van a népkultúra. Zenében majdnem teljesen azonos vele. Nem tekintjük művelt embernek, aki nem ismeri a magyar népballadákat. El kell jönni az időnek, mikor a népzene is a magyar műveltség alapköveihez számít.
Értelmiségünk kultúrája nem a népkultúrából fejlett szerves, homogén kultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellő egyensúlya nélkül.
A derű, az egészséges tréfa minden időkben annyira jellemzője a magyarnak.
Sokkal könnyebb, ha a gyermek első zenetanára az édesanyja.
Mindig is a komponálás volt a célom, és a hangszerek csak annyira érdekeltek, amennyire a komponálás eszközeként meg kellett ismernem őket. Számomra egész természetes volt, hogy kiváltképpen énekhangokra írtam. És amit hangszerekre komponáltam, annak is van énekbeli alapja.
Nagy ritkán megcsendült a népszínműben is, másutt is egy-egy másféle, messziről-került dallam. Nem oly tetszetős, fülbemászó, nem oly hajrázó, zárkózottabb, keményebb. De mélyebben magyar, messzibb múltba mutató.
Ez elszórt dallamok hívogattak arrafelé, ahol termettek, mikor a millennium mámora elszállt, s az itt maradt sivárságban egyre bizonyosabb lett: ez nem a teljes magyar élet, kell még egy mélyebb magyarságnak lenni, igazi arcát még rejti előlünk.
Egyike legősibb dallamainknak a „Felszállott a páva vármegye házára…” Ezt a dalt variációs művé dolgoztam fel, és amikor egyszer Moszkvában vezényeltem, elém lépett egy öreg mari férfi (más néven cseremisz) és azt mondta: „Hiszen ez a dal a miénk.” Számomra ez azt bizonyítja, hogy ez a dal legalább 1500 éves.
Az idők a honfoglaló lélek újjászületését követelik. Mindenütt meg kell ragadni, ahol még van belőle. Azt mondhatná valaki, az ősi réteg a nemzet műveltebb feléből már kiveszett. Hisszük, hogy csak alszik, még felébreszthető, tudatosítható. A magyarság sohasem alakulhat úgy át, hogy ez a réteg kihulljon lelkéből, akkor nem lenne többé magyar. Csakúgy, mintha a nyelvből kiveszne az alapszókincs és szerkezet.
Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését, s mennél jobban elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a magyart. Akkor nem rontjuk vele magyar tudásunkat, hanem megerősítjük.
A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi.
A nép életéből lassan, de kérlelhetetlenül írja a hagyományt maga az élet. Ezzel szembeszállni, egy természetes történeti folyamat elé gátat vetni: hiábavaló törekvés volna.
A zene és szöveg összetartozása oly szoros, hogy egyik a másik nélkül nem is él, egyik rögtön fölidézi a másikat.
A dal eleven énekben él; nem olvasással, hanem élőszóval terjed szájról-szájra.
Kodály Zoltán idézetek – zene, műveltség és nemzeti örökség
Kodály Zoltán világhírű magyar zeneszerző, zenetudós és pedagógus volt, akinek neve összeforrt a magyar zenei kultúra megőrzésével és továbbadásával.
Nemcsak zeneművei – kórusok, dalok, szimfóniák – tették halhatatlanná, hanem pedagógiai munkássága is, amelyből megszületett a máig világszerte ismert Kodály-módszer.
A Kodály Zoltán idézetek központi üzenete, hogy a zene nem luxus, hanem alapvető emberi szükséglet.
Gondolatai rámutatnak arra, hogy a zene képes formálni a személyiséget, fejleszteni az intelligenciát, és közösséget teremteni az emberek között.
Szavai ma is aktuálisak, amikor a műveltség, az értékek és a hagyományok megőrzése talán fontosabb, mint valaha.
Idézeteiben gyakran hangsúlyozza a gyermeknevelés, az oktatás és a művészet összefonódását. Úgy vélte, hogy minden gyermeknek joga van a zenéhez, hiszen ez által válhat teljesebb, érzékenyebb és harmonikusabb emberré.
Ez az örökség ma is él a magyar iskolákban és kórusokban, valamint világszerte inspirál pedagógusokat.
Az itt összegyűjtött Kodály Zoltán idézetek nem csupán a zenéről szólnak, hanem az emberi élet mélyebb értelméről is: a szépségről, a fegyelemről, a közösségről és a szellemi kiteljesedésről.