Az éjbe fut a vonatunk. Ebbe a sűrű, sötét éjszakába, ami jó ideje uralkodik nappal is a gyűlölet városában – neve is van: Budapest.
Mire beláttam, hogy külső kényszer nélkül is rendszeresen futnom kell az életben maradáshoz, megöregedtem.
A leggyorsabban akkor fut az ember, amikor kergetik. Nincs az a forradalmi módszer, mely hatékonyabban javítana az időeredményeden, mint a pár méterrel mögötted loholó, írni még nem tudó, ám náladnál két fejjel magasabb tetovált szipus. Hasonlóképp megbízható, sokszor bevált, ősi módszer a kivillanó ínnyel és szemfogakkal a bokád felé kapkodó, félig kihullott szőrzetű, veszettnek látszó kutya, ami annyiban még jobb is a futás közben is dohányzó mezítlábas üldözőnél, hogy – elméleti kézikönyvek és szakedzők segítsége nélkül – a gátfutás alapjait is elsajátíttatja a futóval szinte észrevétlen módon a halálfélelem. Nem mondom, hogy a technika, a futóstílus ettől olyanná válik, mint az olimpiákon ezerszer megcsodált kenyaiaké, ám túlélés esetén a szükséges erőnlétet, állóképességet garantáltan biztosítja.
A futónak látszó egyén és a futó között akkora a különbség, mint a gimiben a gyógytesis és a tesi tagozatos között: csupán a ruházat azonos. A futónak látszó egyén belekezd, majd abbahagyja, amint az oldala szúrni kezd, míg a futó attól futó, hogy leküzdi a jelentkező, a dologgal együtt járó kellemetlen tüneteket. A futónak látszó egyén meg van győződve róla, hogy ő is meg tudná csinálni; a futó megcsinálja. A futónak látszó egyénnek a közismert kilométerszámon kívül nincs fogalma arról, mennyi egy maraton valójában, a futó ezt már akkor fel tudja mérni, amikor lefutja az első félmaratont. A futónak látszó egyénben tombol a versenyszellem, le akarja hagyni a másikat, a futónak kizárólag önmagával van dolga: önmagát kell legyőznie.
Kísérje jószerencse lépteid; tudd, ha eddig melletted álltam, most mögötted állok.