Karsai Dániel

A betegség egyetlen aspektusát sem szégyellem, és végig meg akarom mutatni, hogy másnak már ne kelljen.

Nem foglalkoztam vele, hogy még az én életemben legalizálják-e az eutanáziát, az is hatalmas siker, hogy ez ekkora közügy lett.

A beteg embert betegként kell kezelni, de a helyén. A haldoklót haldoklóként, de a helyén.

Rengeteg nő érdeklődik irántam, de mindenkiben az anyai ösztönt ébresztem föl, a nőit nem. Amit teljesen megértek. Nekem sem a kerekesszékes nyomorék nők tetszenek az utcán, most sem. És ez az én számból nem sértés. Nagyon furcsa átélni mindezt. Két évvel ezelőtt más volt a helyzetem az ismerkedés frontján. Most fel sem merül. Vállalom, hogy férfiként elsődleges fizikai igényem továbbra is lenne rá.

A betegségben nincs semmi szégyellnivaló. Igen, kacska a kezem, alig bírom megemelni. Igen, lecsúszott az orromról a szemüveg. Igen, izzadok. Ha hölgy lennék, kemoterápián elveszteném a hajam. És? Szörnyű dolog, de nem szégyellnivaló. Én se érzek szégyent. Fájdalmat és mindent szart igen. De szégyent nem vagyok hajlandó.