A punk zenei szabadság. Amikor azt mondhatsz, tehetsz és játszhatsz, amit akarsz. (…) A `nirvana` szó a fájdalomtól, szenvedéstől és a külső világtól való szabadságot jelenti, és ez elég közel van ahhoz, amit én punk rock-nak hívok.
Ó, ti észak boldog fiai, akik Bach kebelén nevelkedtetek, mennyire irigyellek benneteket!
Hangjegyeim legyenek azok szépek vagy csúnyák, sohasem a véletlen szülöttei, és mindig mondani akarok velük valamit.
Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza.
Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hatéves korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni-gyakorolni a fülét.
A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.
Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy. A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk.
Akkoriban kezdődött a Beatles-mánia. Az egész ország úgy öltözködött, úgy zenélt, úgy szólt és úgy is nézett ki, mint ők. Szánalmasnak találtam a jelenséget, talán mert rávilágított, milyen birkák az emberek, és mennyire készségesen istenítették ezeket a zenészeket, miközben az én hőseim többsége elfeledve, gyakran egy fillér nélkül, egyedül végezte.
Nagyon nehéz leírni, milyen érzéseket keltett bennem az első bluesfelvétel, amit hallottam: úgy éreztem, egyből felismerem. Olyan volt, mintha újból hallanék valamit, amit korábban, talán egy előző életemből már ismertem. Számomra van valami primitíven megnyugtató ebben a zenében, egyenesen az idegrendszeremre hatott, úgy éreztem, elemelkedik a lábam a földtől.
Az emberek mindig azt mondják, pontosan emlékeznek arra, hol voltak a Kennedy elleni merénylet napján. Nekem nem rémlik, de azt pontosan tudom, milyen volt kisétálni az iskola udvarára azon a napon, amikor Buddy Holly meghalt – emlékszem a hangulatra. Olyan volt a placc, mint egy temető, senki sem szólt egy szót sem, teljesen sokkos állapotba kerültünk. Az akkori sztárzenészek közül vele tudtunk leginkább azonosulni. Nem divatmajom volt, nem színészkedett, egyértelműen remek gitáros volt, és mindennek tetejébe még ráadásul szemüveget is hordott. Egy volt közülünk. Döbbenetes, hogy milyen hatással volt ránk a hatása. Volt, aki azt mondta, ezzel meghalt a zene. Előttem éppen ekkor tárult ki a világa.
Az Omega semmiképpen sem zenekar, hanem csapat, együttes. Olyan ez, mint a fociban a Real Madrid vagy a Barcelona: márkanév, trend, amely az embereket mozgósítja. Fontos a története, de nem az a lényeg, hogy kik alapították. Az Omegának az emberek elvárásainak kell megfelelni.
Versenyek előtt zenét hallgatok, hogy felpörögjek. Segít koncentrálni.
Soha ne hagyd, hogy a kortársak véleménye befolyásoljon. Rendületlenül haladj tovább saját utadon, anélkül, hogy a kudarc vagy a siker elterelné figyelmedet.
Ha egy zeneszerző képes lenne gondolatait szavakba önteni, szükségtelenné válna, hogy a zene nyelvén tegye azt.
