EMBER!!! Én vagyok az első számú élő és lélegző rocksztár. Én vagyok Axl Rose; Én vagyok Jim Morrison; Én vagyok Jimi Hendrix.
A zene egyetemes nyelv. Mindenki használhatja születési helytől és bőrszíntől függetlenül. Mindannyiunkat összeköt.
Ó, zene! Eszedbe jut egy dallam, hangtalanul eldúdolod magadban, hogy áthassa bensődet, hogy hatalmába kerítse minden erődet és mozdulatodat – és azokra a pillanatokra, amíg benned él, kioltson minden esetlegest, rosszat, durvát és szomorút a lelkedben, felcsendüljön benne a világ, és a nehezet könnyűvé, a dermedtet szárnyalóvá varázsolja!
Azt hiszem, az első szerelmem, az első csókom, és sok mindenből az első Prince zenéjét hallgatva történt meg az életemben.
Már kölyökkoromban is zenélgettem valamilyen szinten, de akkor még semmilyen hangszer mellett nem köteleztem el magam. Tizenöt voltam, amikor elkezdtem gitározni, és bár végül színész lettem, a zene végig jelen volt az életemben.
Egyszer csak meghallod. Nem, nem őt. A zenét. A zenét, amit hallanod kell. Hallgatnod. Vele együtt. Szótlanul, mégis, többet elmondva minden szónál. Mert ez a dal kézen fog és hozzávezet. Csodálatos pillanatok. Amilyeneket még sosem éltél át. És csak ülsz és mosolyogsz… És nem találod a szavakat. Csak hallgatod a zenét, hallgatod vele együtt. (…) Ebben a dalban, a dal perceiben, érzésében, szavaiban, hangjaiban most együtt vagytok. Szótlanul. A legszebb ajándékot kapod tőle ebben a dalban. Őt.
A zene nagyon fontos számomra, ez éltet engem. Segít motiválni, megváltoztatja a hangulatomat, és elfeledteti velem a dolgokat, amikor nem játszom.
A rap a stílusom, én sose fogok váltani,
semmihez sincs kedvem csak zenét akarok gyártani.
Hallatlan örömmel tölt el, amikor látom, hogy anyuka, apuka és a gyerekek együtt énekelnek velem. Nem okozhatok nekik csalódást.
Szeretek találkozni azokkal az emberekkel, akik eljönnek megnézni egy koncertemet és szeretik a zenémet.
Egy új dal készen van, mielőtt ténylegesen megszületne – én csak az eszköz vagyok, amelyen keresztül átlép ebbe a világba.
Végül elegünk lesz a cinizmusból, a szkepticizmusból és a mellébeszélésből és inkább több zenével szeretnénk élni.
Ha egy mély hangot leírok, aztán egy magasabbat, az már emelkedés, ha egy magas hangot megütök, aztán egy mélyebbet, az már süllyedés: az egyik okvetlenül a vidámság, a másik csüggedés.
Harmóniavilágom erősen különbözik más európai zeneszerzőkétől. Nyilvánvaló, hogy igyekeztem hozzá alkalmazni azoknak a dallamoknak sajátos jellegéhez, amelyeket felhasználtam – népieket és sajátjaimat egyaránt; a dallamok tonalitása teljesen eltér attól a tonális érzéktől, mely a hagyományos harmonizálást megszabja. Mondhatnám tehát, hogy harmóniavilágom „nemzeti”, de csak eredetében az, sokkal áttettebb módon és nem ugyanolyan fokon, mint azok a dallamok és ritmusok, amelyekhez járul.
Ha valamilyen bánatom van, akkor mindig egy horvát énekes dalait hallgatom, segítenek sírni, vagy másképp könnyítenek a lelkemen. Kellenek ilyen kapaszkodók, kell zenei aláfestés az életünknek.
Sokszor leülök gondolkozni azon, csinálok-e bármi értelmeset azon kívül, hogy muzsikálok és énekelgetek, és általában ilyenkor van az, hogy egyszer csak kapok egy levelet valakitől, amiben leírja, hogy a dalaim hogyan segítették át egy nehéz életfázison.