1874. okt. 8. - 1946. okt. 5.
jogász, mezőgazdász, konzervatív-liberális beállítottságú politikus, 1921-től 1931-ig Magyarország miniszterelnöke
Az intézmények és valamely politikai rendszernek a próbakövét nem a boldog, a gondtalan idők szolgáltatják, az ilyen politikai rendszer akkor bizonyìtja be életképességét és értékét, ha nehéz időkben viszonylagos nyugalmat és rendet biztosít a nemzet számára és ha azok kezében is hasznos funkciót tud teljesíteni, akik nem maguk létesítették és nem maguk állottak bölcsőjénél.
Minden hatalmi vágy, vagy diktatórikus hajlam távol állott tőlem. Hiszen egyik napról a másikra dobtam el magamtól a hatalmat, jóllehet semmi kényszerítő ok nem volt reá. S tettem ezt csak azért, mert az elvégzendő feladatok megoldására mást alkalmasabbnak láttam.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A kiegyezés után feladatunk az lett volna, hogy megfelelő gazdasági, földbirtok- és nemzetiségi politikával az egyensúlyt a magyarság javára helyrebillentsük. Sajnos, elmulasztottuk ezt kellő időben megtenni és ennek lett a következménye, más szerencsétlen körülmények közrejátszása folytán, hogy ezeket a területeket elveszthettük. A magyar állam mai geográfiai határai mellett ez a nemzet végleg el fog pusztulni, ha nem képes uralmát az olyan területekre is újból kiterjeszteni, amelyek nélkül biztosított önálló léte és fennmaradása el nem képzelhető. A nemzetnek nincs más választása; ezzel legyünk teljesen tisztában, mert Csonka-Magyarország határai sem másoktól független politikai létet, önálló gazdasági életet hosszabb időre nem biztosítanak számára.
A csata eldőlt és a tőlünk elszakított magyarság teste vérzőén vonaglik a győzők operációs asztalán, azoknak a kezében, akik még kisebbségi sorsban tanulták meg ezt a pozícióharcot, ezt a földalatti lövészárok-küzdelmet és ma újan alapított államaik összes hatalmi eszközeivel könnyűszerrel és a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül vetik ki a magyarságot eddig bevehetetlennek hitt legerősebb állásaiból is.
A történelem nem fogja felmenteni a magyar ellenzéket az alól a vád alól, hogy 1914 előtt helytelenül ítélte meg a nemzet igazi életszükségleteit és helytelenül ítélte meg a világesemények folyását, illetve nem látta meg azokat és helytelen irányban pazarolt el a dús energiákat, amelyeket a nemzet rendelkezésére bocsátott.
Észre kellett venni minden nyitottszemű politikusnak, hogy a monarchia és Magyarország ellen előbb-utóbb koncentrikus támadás fog megindulni területének feldarabolása céljából és hogy az európai Törökország likvidálása után mi kerülünk sorra. De ahelyett, hogy a nagy leszámolás napjára a nemzet virtuális erőit megszilárdìtottuk volna és a dinasztiát igyekeztünk volna megnyerni annak, hogy a magyarság védbástyái kiépüljenek, az uralkodóházzal a katonai kérdés miatt összetűztünk, a valódi ellenséggel szemben viszont egész frontunkat védtelenül hagytuk. Szomorú mementó ez az ellenzéki oldalon levő pártok részére a jövőben is, mert bizonyítéka annak, hogy mily óriási felelősséggel bírnak a nemzet boldogulása szempontjából, annak dacára, hogy látszólag a felelősség csakis a mindenkori kormányokat terheli.
A magyar politikai gondolkodás abból a rettenetes ájulásból, amelybe a világháború katasztrófája és a trianoni csapás folytán esett, csak most kezd apránként felocsúdni. Az életösztön a nemzetbe visszatér, a sìrógörcsök, amelyek lelkünket megrázták, kezdenek kihagyni és próbálunk újból orientálódni a világban. Ébrednek ösztöneink, a jók, a rosszak egyaránt. A nemzet iránytűt keres.
Az ajakról elröppenő szó gyújtani képes, de oltani majdnem soha, mert arra más eszközök valók.
Gróf Széchenyi Istvánt vallom a magyar politikai gondolkodás nagy mesterének és bármennyire bámulom Kossuth Lajos titáni szellemét, azt tartom, hogy egy ellenséges népektől körülvett, szorongatott és létéért oly nehéz küzdelmet folytató kis nemzet, mint a magyar, csakis Széchenyi tanításainak nyomdokain haladva lesz képes a viharok közt megállani.
Abban, hogy mit milyen eszközökkel kìvánunk elérni, konzekvensek sohasem is lehetünk, mert az eszközöket a körülményekhez kell alkalmazni; és ha ma egy cél elérésére valamely eszköz alkalmasnak látszik is, holnap talán már az ellenkezőjét kell alkalmazni, ha ugyanazt a célt szolgálni akarjuk.
Önigazolásra nincs szükségem, mert meggyőződésem, hogy politikám helyességét vagy az események, vagy az idővel tisztábban látó közvélemény igazolni fogják.
A mai gyorsan élő világban nincs idő arra, hogy, különösen felelős állásban levő politikus beszédét gondosan előkészìtse és csiszolgassa. Az élet nap-nap után újabb és újabb komplikált kérdéseket vet fel, a mindenért felelős miniszterelnöknek csak éppen annyi ideje van, hogy megvizsgálja a lelkiismeretét, elhatározásra jusson és azonnal nyilatkozzék is. Állandó „en garde” állásban áll, a védelemre, riposztra, támadásra készen; a nyilatkozat és a küzdelem időpontját azonban nem ő választja meg, hanem azok, akiknek van idejük azt vele szemben előkészìteni; néha egyszerre támadják frontálisan, hátba és oldalról. Témáit sem ő válogathatja ki; azokat szolgáltatják azok, akik politikai hadállásának gyenge oldalait állandóan kémlelik és meglepetésszerűen törnek reá.
A közélet túl van terhelve a politikusok szónoklásaival. Parlamentben, alsó- és felsőházban, az országgyűlésen kívül egyesületekben, kongresszusokon, országos ünnepélyeken, amelyekből naponta kijut egynéhány, párt- és választói gyűléseken, városok és vármegyék közgyűlésein naponta tömegesen hangzanak el többé-kevésbbé politikai tartalmú beszédek, amelyeket ma már az újságok is pártállás szerint jórészt csak kivonatosan közölnek, az olvasóközönség pedig fásultságában már alig olvas.
