Nagy, puha csend terült a házra, az erdőre, a hegyekre. Szinte hallani lehetett a hóhullást odakint, ahogy hullott, hullott, sűrűn és puhán, szünet nélkül.
Tél idézetek
Aki kényelmes szobában, meleg kályha mellett ismeri csak a telet, az el sem képzelheti, milyen az, amikor az ember éhesen és összekoccanó fogakkal küszködik a hóban, hegyen föl, hegyen le, vad fenyőerdők között, kegyetlen messzeségben emberlakta helytől. Mikor az izzadság ráfagy az ember bőrére, s ahogy szuszog, a tüdeje pattan szét a hideg levegőtől. Mikor minden lépésnél derékig süpped az ember azokon az úttalan utakon, s nemcsak a havat, nem csupán a hideget kell ügyelni, de a plájt magát is, az összevissza csavarodó gerinceket, hogy el ne tévedjen a rengetegben.
Tél volt, havas arcú, békés tüzű, karácsonyváró tél, és mi pásztorjátékra készültünk a göllei iskolában. Én voltam az egyik angyal.
Csendet rakott a hó a tájra, nagy, fehér csendet, és ennek a csendnek hátán pengve táncolt a szánkók csengőinek gyöngyöző kacagása.
Esett a hó már három napja, és betakarta a világot. Betakarta a földet és lefüggönyözte a látóhatárt, és hogy mi volt mögötte vagy alatta, azt látszólag nem lehetett tudni.
A hideg, a nagy hideg bizonyos szempontból végigkísérte az életemet, megannyi fontos pillanatban. Már akkor is jelen volt, amikor 1898. február 20-án Modenában megszülettem. Valójában 18-án jöttem a világra, de édesanyám elmondása szerint abban a hónapban akkora hó volt a környéken, hogy csak két nappal később tudtak anyakönyvezni.
Igazság szerint jómagam a hűvösebb klímát kedvelem. Annyira rajongok a télért, hogy beállhatnék rénszarvasnak a Mikulás fogatába!
Üzentem a Mikulásnak,
Itt van a tél, jöjjön már,
Volt ideje készülődni,
Nagyon vékony a naptár.
Gondolom, ti is ugyanezen a véleményen vagytok: legszebb évszak a tél. De nem a csupasz tél, hó nélkül. Az igazi tél, amint a naptár decemberi lapján is látható: nagy hó, s a hóban távolba vesző sínyomok kacskaringóznak.
Nézte ahogy a tél kényelnesen rátelepedik a városra. Szerette ennek az évszaknak a csöndjét, bár nem kedvelte az önelégültségét. Mire megérkezik a hó, az ősz már elvégezte a munkát, elrendezte a leveleket, eltakarította a nyarat az emberek emlékeiből. A télnek annyi a dolga, hogy betoppan a hóval és a mínuszokkal, bezsebeli a dicséreteket, mint az a férfi, aki húsz percig állt a grillsütőnél, de még életében nem terített meg egy asztalt.
A tél a könyvtárazások időszaka, a könyvespolcsorok tompa csendjéé, a régi papírok és a por szagáé.
Meg kell tanulnunk, hogyan invitáljuk beljebb a telet. Jóllehet soha nem választjuk a telelést, a mikéntjét viszont igenis meg tudjuk választani.
Amikor éreztem, hogy beszippant a tél, úgy kezdtem bánni magammal, mint egy elkényeztetett kisgyerekkel: kedvességgel és szeretettel.
A növények és az állatok nem szállnak szembe a téllel: nem tesznek úgy, mintha nem is létezne, és azzal sem próbálkoznak, hogy ugyanolyan életet éljenek a hideg évszakban, amilyet a nyár folyamán. Felkészülnek. Alkalmazkodnak. Hihetetlen metamorfózison mennek keresztül, ami biztosítja a megmaradásukat. A tél olyan évszak, amikor a világtól el lehet vonulni, a szűkös készletekből a legtöbbet lehet kihozni, elképesztően hatékony tetteket lehet végrehajtani, és el lehet tűnni szem elől. De a változás természetesen bekövetkezik. A tél nem a halála, hanem az olvasztótégelye az élet ciklusának.
Igazából azért szeretem a telet, mert ez a tavasznak a letéteményese, annak a jelképe, hogy nemsokára újra indul az élet, és ez a várakozás jó érzés. A legtöbb ember számára a tél a halált jelenti, de valójában nem a tavasz, hanem ez az évszak az új élet kezdetének a jelképe. Mert télen a rügyekben már ott rejlik a szenvedélyes robbanás ígérete. És minden indul újra, előlről.
Ma este varázslatosabbnak tűnt, mint valaha, mintha az épületeket egy óriási pék készítette volna hatalmas mézeskalács-darabokból, és meghintette volna őket porcukorral. A szállingózó hópelyhekkel és a csupasz téli fákat összekötő fényfüzérekkel olyan volt, mint egy kép a csokoládés doboz tetején.
A télnek egy szemernyi önbizalma sem volt a nyár elsöprő győzelme és az ősz határozott betakarítási munkája után, mert ugyan mi a tél? Meghozza a havat és befagyasztja a vizeket, mi más ez, ha nem egyszerű hatásvadászat? Esőből havat, vízből jeget képezni – ez minden, amit a tél produkálni tud, és ez tulajdonképpen a semmivel egyenlő, mert nem képes maradandó, tartalmas változást hozni, ezért csak látszólagos. […] Nekem a tél egy lerongyolódott, kissé iszákos cirkuszigazgató, aki a társulatát teherautókban és utánfutókban utaztatja, és szórakoztatja az embereket, akik néhány óráig rémülten hüledeznek, majd elismerően bólogatnak, holott nincs min hüledezni, és nincs miért bólogatni.
