Színésznőnek születtem. (…) Mindig azt adtam a színpadon, ami az akkori lényem volt.
Színészet idézetek
Egy nap elhatároztam, hogy ugyanúgy fogok játszani a meghallgatásokon, mint ahogy baseballoztam. Nem úgy megyek be és olvasom fel a szövegemet, hogy közben imádkozom, hogy megkapjam a szerepet, hanem úgy, hogy örüljenek, amiért szerződtethetnek. Úgy okoskodtam, hogy nyilván nem azt akarják, hogy béna legyek, hanem azt, hogy én legyek az a fickó, aki kell nekik. Ezért aztán úgy adtam elő magam, mintha én lennék a legjobb színész a világon. És akkor elkezdtem szerepeket kapni.
Rendezőként egyáltalán nem bírom, ha egy színész – vagy egyáltalán bárki a stábból – folyton kijön a sodrából, és hátráltatja a munkát. Nyilvánvalóan mindenkinek megvannak a maga őrültségei, amik segíthetnek neki, hogy előhozza magából a megfelelő játékot. De amikor forgatunk, ez nem mehet a produkció rovására, muszáj haladni. Biflázd be a szöveged, jelenj meg időben, érdemeld ki a gázsidat! A személyes problémáit felejtse mindenki otthon, ne hozza magával a forgatási helyszínre. Ahogy az egóját se! Mert ezek nélkül is épp elég nehéz filmet készíteni. Legfőképp azért, mert mindenki belepofázik. Aki pénzt ad hozzá, feljogosítva érzi magát, hogy belefolyjon a döntéshozatalba. Ezeken a huzavonákon túlmenően extra feszkóra semmi szükség! A filmen kell drámázni, nem az életben! Régóta ez a filozófiám.
A vígjátékokban sok olyan színészi fogást ki lehet próbálni, amit egy komoly filmnél képtelenség, legalábbis én képtelen vagyok rá. Ezek a komikus szerepek ugyanis mind eltúlzott figurák, és jól elszórakozom a kísérletezéssel. Még a komplikáltabb nagyjelenetek, amikben csetlő-botló helyzetkomikum van vagy bő lére eresztett tirádázás, az is megkönnyebbülést jelent a drámai szerepekhez képest. Csak éppen a humorérzékednek egyeznie kell a rendezőével, különben nem működik az egész.
A szerepeim között vannak olyan figurák, akik hasonlítanak rám, vagy hasonló dolgok történtek velük, mint velem, s ezért könnyen át tudom érezni, mi megy végbe bennük. Ez nem egyenlő azzal, hogy a nézők engem látnának a vásznon. Az életben sok érzésemről tudom, hogy később jól jönnek majd egy-egy szerephez. Ilyen értelemben valamelyest személyre szabom a szerepeimet.
A filmek feladata az, hogy tudatosítsanak dolgokat, és kíváncsivá tegyék az embereket. Vagy azért, mert nagyon informatív a film, vagy mert saját élethelyzeteiket látják viszont benne, esetleg olyan szitukat, amiknek tanúi voltak. És akkor a néző a moziból kijőve azt fogja mondani a játékom láttán: „Te, én ismertem egy ilyen krapekot!”
A legkínosabb vagy legcikibb forgatási élményem Kolumbiához kötődik. Egy külső helyszínen forgattunk, s nem tudom másképpen mondani, egyszerűen majdnem bepisiltem, de nem volt vécé. A férfiak persze könnyebben megoldották mindezt, mert kicsit félrevonultak és kész. Én is így akartam tenni, csakhogy rákszezon volt, s minden telis-tele volt apró rákokkal. Csak úgy nyüzsögtek. Én pedig így egyszerűen nem mertem leguggolni, féltem a rákoktól, hogy megcsípnek. Utólag elmesélve ez persze nagyon vicces, de akkor egész nap nagyon szenvedtem, s így kellett végigcsinálnom a forgatást.









