Ha ma valaki a színészetről kérdez, mindig ugyanazt a tanácsot adom neki. Legyen játékos, sőt gyerekes. Szakítsa el magát a felnőttek fárasztó elemzéseitől. Felejtse el a fogalmakat, hogy jó és rossz. Ez a mantra nekem mindig segít.
Színészet idézetek
Az évek múlásával megértettem, Emmának volt a legnehezebb dolga mindannyiunk közül, az ő helyzete volt a legbonyolultabb, ráadásul ő volt a legfiatalabb is. A világ egyik leghíresebb – és az én szememben az egyik legnagyszerűbb – nője vált belőle, bàr a kívülálló hajlamos csak az ünnepelt sztárt látni, és nem gondolni bele, micsoda kihívásokkal jár ez az élet. Amikor az egész elkezdődött, Emna nem volt még tizenkét éves, mint én, sem tíz, mint Daniel. Csak kilenc volt. Ez pedig óriási különbség. Azelőtt sohasem járt még forgatáson, és a gyerekfőszereplők közül ő volt az egyedüli lány.
Senki ne értsen félre: színészként dolgozni egy forgatáson mindenképpen jobb, mint iskolában lenni. Ám tapasztalataim szerint a valóság más, mint ahogyan a legtöbben elképzelik.
Akár jó, akár rossz szájízt hagyott bennünk a forgatás élménye, egy különleges és egyedi szakasz véget ért, és sohasem hozhatjuk vissza. Az évek során aztán megtanultam, hogy ez bizony nem lesz könnyebb, különösen egy olyan horderejű projekt esetében, mint a Harry Potter.
Senki sem tudja – és nem is tudhatja meg soha –, milyen Daniel Radcliffe bőrében lenni. Nincs egyetlen ember sem az egész Potter-projektben, akire nagyobb nyomás nehezedett volna, mint rá. Attól a pillanattól fogva, hogy kiválasztották a szerepre, soha többé nem lehetett teljesen mugli gyerek.
Sokszor eszembe jut ez a székes eset most, hogy Alan elment. És persze nem csak ő. Richard Harris, John Hurt, Helen McCrory… a Harry Potter-filmek sok színésze nincs már velünk, és a lista kérhetetlenül bővül. Kisebb pokoljárással ér fel, ha rájuk gondolok, hiszen most, felnőttkorba érve kezdem megérteni, milyen hatással voltak rám, és milyen ragyogó példával szolgáltak.
Most, idősebb fejjel, azt kívánom, bár köszönetet mondhatnék ennek a sok színésznek, akik ma már nincsenek köztünk, mindenért, amit értünk tettek. Példamutatásukkal tanítottak alázatra és a humorérzékünk megőrzésére, és ezért örökké hálás leszek nekik.
A színészet a lélek felfedezése, csupa hit, csupa vallás. Mintha az ember megszabadulna a tudatától. Az egész egy vizuális költemény.
Felnőtt fejjel értékelem igazán azt, amit LaRusso karaktere sok nézőnek jelentett az évek során. Afféle reménysugár volt, egy kis optimizmus a szürke hétköznapokban, egy olyan kívülálló története, aki minden várakozást felülmúlva győzte le egy kicsit saját magát is, és nyert meg egy fontos karateversenyt. Nagyszerű érzés, bár a kocsim az mindig piszkos, rettegek tőle, hogyha meglátják, hogy éppen mosom, kigúnyolnak a filmek miatt.
A szereplőválogatáson viszonylag gyorsan eldőlt, hogy én fogom alakítani Daniel LaRussót, de nem én voltam az egyetlen jelölt. Emlékszem rá, hogy ott lógott a producer, Jerry Weintraub faháza mellett Charlie Sheen is, és arra gondoltam, amikor megláttam, hogy öreg, te aztán egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy olasz srác Jersey-ből! Rajta kívül Nic Cage is esélyes volt A karate kölyök főszerepére, de Robert Downey Jr. is ott volt a castingon, aki később Vasemberként lett iszonyú nagy sztár.
Nagyon sok színésznő próbál meg incselkedni a producerekkel, hogy megkapjon egy szerepet. És aztán, csak hogy beszéljünk róluk, azt állítják, hogy zaklatták őket.
Számomra a filmezés olyan zűrzavart hozott, hogy legszívesebben sosem hallanék róla megint.
A nyolcvanas évek elején Németországban forgattam George Roy Hill Kettős szerepben című filmjében. Bonyolult forgatás volt. Tévedés volt engem választani egy angol lány szerepére, aki belekeveredik az izraeli—palesztin háborúba.
A plakát, amelyen Diane Keaton dús idomokkal teli sziluettje látszik egy félautomata fegyver társaságában, ma is megvehető az eBay-en 1 dollár 99 centért — körülbelül ennyi bevételt hozott a film is. Minden erőmmel azon voltam, hogy Uzi gépfegyveremmel a kezemben férfias nőnek látszódjak, és angol akcentussal beszéljek, de képtelen voltam rá.
Ha az ember Shakespeare-t, játszik, mély és fennkölt szöveget kell mondania, ez valahogy borzongatóbb érzés. A szellemnek, az intellektusnak, a szívének és a hangjának nagyon magas szinten kell eggyé olvadnia a szavaival és a viselkedésével. Ezeket a dolgokat hiányolom az akciófilmekből. Shakespeare-nél ezek mind tisztán vannak jelen.
Elsősorban színész vagyok, ez a kiindulási alap, nem pedig reklámszakember, miegymás. Az erősségem nem abban áll, hogy eladjak egy „Denzel”-nek nevezett terméket. Az erősségem abban áll, hogy szerepeket játszom, és ezzel remélhetőleg sikerül szórakoztatnom, és valamelyest hatnom az emberekre.
Mi a definíciója a hollywoodi színésznek? Én Mount Vernonból származom, szóval Mount Vernon-i színész vagyok. Nem tudom, Hollywood mit is jelent. Valakit, aki híres filmszínész? Egy filmszínész, aki nagy sikereket ér el a vásznon?
Nem elemzem magamat. Én magamat adom, aztán az emberek dolga eldönteni, interpretálni a dolgokat. Nem bonyolítom a szerepet, csak belső, lelki megérzéseimre hallgatok.
Ez komoly volt. A kikötőben forgattunk, a Fekete-tenger partján, Bulgáriában, és én egy nagy, platós, háromtonnás teherautót vezettem, amiben mindenkinek hátul kell üllnie. Ezért, mielőtt felszállnának, azt gondolom, hogy csináljunk egy kis tesztvezetést, tehát a teherautóban ülök, és lenyomom a féket ott, ahol meg kellene állnom, és semmi sem történik. A következő dolog, amit tudok, hogy elütöttem két operatőrt – szó szerint azt hittem, hogy megöltem őket –, egy másodperc töredékével később 3 métert megyek még a betonmólón, és zuhanok a Fekete-tenger felé. Azt gondolom: Ki kell ugranom ebből. Ez nevetséges. A volán mögül próbálom átpréselni magam, hogy kimásszak az ablakon – az ablakok nem mozdulnak. A teherautó nekiütközik a víznek, a víz visszacsap, és gyorsan süllyedünk – egyenesen a tengerfenékre. Szóval 18 méterre a Fekete-tenger fenekén, az iszapba ragadva arra gondolok: Várjunk csak, hogyan fogok kijutni ebből? Ez akkor itt a vég.
– mesélte Statham a Feláldozhatók 3 forgatásán történt majdnem tragikus incidensről, majd hozzátette:
Ez az eset valóban újrakalibrált mindent az életemben. Attól a naptól kezdve nagyon hálás vagyok az életemért és azért, hogy még mindig itt járok, ezen a Földön. Szerintem mindannyiunknak szüksége van hasonló tapasztalatokra: mármint olyanokra, amelyek más megvilágításba helyezik a dolgokat.
A színészetért keményen megdolgoztam, elvégeztem a legjobb színészsulit, de még így is könyörögnöm kellett, hogy vegyenek komolyan.
Az én sikerem igazi titka talán az időzítés: a mozitörténet egyik legvarázslatosabb pillanatában kerültem reflektorfénybe, csodálatos partnerekkel és rendezőkkel dolgozhattam.
