Csak olyan filmbe vágok bele, amiről azt tartom, hogy hozzátesz valamit a világhoz. A Kétely és a Mamma Mia! mindenképpen ilyen volt.
Színészet idézetek
Akárhányszor eljátszom egy új szerepet, tudom, hogy páran majd azt mondják, hogy „hát, ez most nem volt valami jó”. Nézem az interneten, és azt írják, hogy ezt most elszúrtam. Mások pedig megértik, hogy mit akartam átadni egy adott alakítással. Nem lehet mindenkinek megfelelni, ezért jobb csak arra gondolni, hogy az édesanyád kedvéért csinálod.
Számomra a kemény munka: játék. Szerencsés vagyok, hogy ez a munkám. Ha kolbászt tömnék egy gyárban, akkor nem lenne az a kiváltságom, hogy más emberek bőrébe bújhatok, és elképzelhetem, hogy milyen lehet az életük. Nagyon hálás vagyok ezért, és nem tartom fáradságos feladatnak.
A legnagyobb felelősség valós személyeket játszani. Olyankor úgy érzem, hogy én felelek az életükért, az érzéseikért. De ha a semmiből alkotok egy figurát, akkor sosem félek.
Supermannek köszönhetem a nagy lehetőséget, és ezt sosem felejtem el neki… Azt mondják, hogy az elsöprő sikerhez nagyban hozzájárult az is, hogy nem más, hanem én játszottam a figurát. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de az biztos, hogy nagyon sokat foglalkoztam a karakterével.
Szerencsém van azzal, hogy színésznek lenni egy nagyon jelen idejű létezés. A színházban nagyon sokszor volt részem abban, hogy teljességében megéljem azt, milyen a pillanatban lenni.
Én művész vagyok, nem pedig színész, hiszen nem szereztem soha színészi képesítést, nem tanultam ezt a szakmát.
Olyan mesterségem volt, ahol a legnagyobbakkal dolgozhattam, és úgy néz ki sztár vagyok. Ezt a közönségnek köszönhetem. Nem a filmek és a rendezők tesznek sztárrá, hanem a közönség.
Ha valamire büszke vagyok ebben az életben, az a karrierem. A legnehezebb ebben a mesterségben, hogy kitarts, én 62 évig kitartottam.
Bogart, Cagney, Cooper és Tracy voltak azok a színészek, akiket csodáltam. Nagyszerű személyiségek. Igazi sztárok.
Nem készülök tudatosan a szerepeimre, inkább hagyom, hogy megfogjon egy mondat, és megpróbálom ezen keresztül magamba szippantani a karaktert. Ez egy képesség, ami sokakban megvan. Egyfajta ajándék.
Azt szoktam mondani, hogy ha az első forgatási napon nem tudok lényegesen többet a szerepemről, mint a rendező, akkor szereposztási tévedés vagyok.
Imádok gonoszokat játszani, de csakis akkor, ha van kiállásuk és tartásuk.
Gobbi Hilda mondta nekem, hogy először meg kell szagolni a szerepet. Ha szaga van, akkor sosem lesz belőle semmi, ha illata, akkor gyanús, hogy jó lesz. Vannak illatos és kevésbé illatos szerepek.
Úgy vélem, az emberek jószándékúan ülnek be egy-egy előadásra. Ha pedig lent, a sorok közt köhögés hallatszik, ha ropiznak, mobiloznak, akkor mindig odafönt, a színpadon van a hiba. A közönség viszont irányítható, formálható. S az a legnagyobb siker, ha csöndben vannak és eljut hozzájuk az, amit mi, színészek közvetítünk.
Olyan vagyok, mint egy zenész. Elolvasom a kottát és igyekszem a legjobb tudásom szerint eljátszani. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy tetszik a dallam, de nem az a munkám, hogy ezzel foglalkozzak.
Amikor a Star Wars befutott, és az lett belőle, ami, nagyon élveztem, de soha nem hittem, még a Jedi után sem, hogy ez nem fog egyszer lecsengeni. És majd akkor jön valami más. Hát, nem csengett le. De nem bánom, a mai napig jó érzéssel játszom a karaktert, és élvezem a felhajtást, most is itt ülök egy asztalnál magukkal, röhögünk és fénykardokról beszélgetünk. Kell ennél több?
A sors fura madár. Volt egy 1974-es tévésorozat, amit nagyon szerettem csinálni, de bebukott – ha nem így történik, soha nem olvasok fel Luke szerepére és így tovább. Apróságok sorozata dönti el az ember életét.
Ha megkérdezik tőlem, hogy ki a színészi példaképem, azt szoktam válaszolni, hogy bármelyik kollegám az, aki olyat tesz, hogy az ember csak azt tudja mondani, ez igen!
Igazán akkor lettem színész, mikor megszűnt mindenféle irigység mások sikerei iránt és ez már több mint harminc éve így van.