Bármerre irányul a figyelmed, az energiád is ugyanarra fog.
Spirituális idézetek
A tökéletes elmélyülés állandó figyelem, az ember érzékleteinek, érzéseinek, gondolatainak követése – minden cél és kommentár nélkül. A tudat teljes tisztasága és jelenléte ez, aktív passzivitás, amelyben az események úgy jönnek-mennek, mint a tükörben a dolgok tükörképei: semmi más nem tükröződik benne, csak ami ott van.
A jó kapcsolati krónikák – ami eltakarítja a hajdani rossz karma lehúzó mintázatait – kulcsa az őszinteség, az egyértelmű határok, valamint a tisztelet önmagunk és mások iránt.
A karma szó csak azt jelenti, hogy tett, de mivel minden hatásnak van ellenhatása, s mivel a szikra, mely bennünk él, isteni szikra, és szabad, és rendelkezik az élő szellemiség teremtőképességével, az okot minden esetben ő okozza, ő idézi elő, ő teremti, és ennek minden következményét a nagy körforgásban, örök visszatérésben meg kell élnie és tapasztalnia. Ez már nem szabadság kérdése, hanem a kötöttségé.
Egy inkarnációsorozat a végtelenségig tartana, ha nem lenne önmagára ébredés, ha a káprázatból nem lenne felébredés, ha a tapasztalás nem érlelné bölcsességgé a tudását és szeretetté az érzést – ha nem lenne megtisztulás.
A legtöbb ember úgy gondolja, hogy miután meghal, ha jól élte az életét, egy mennyország elnevezésű helyre jut. Más megvilágításba helyezve: mi van, ha mi a mennyországba születünk, és ez a jelen pillanat az, amikor a legkreatívabbak vagyunk? Ez az, ahol megvalósítjuk az álmainkat. A legtöbb elképzelésünk a mennyországról a földi életen alapszik, tehát valahol máshol keresni ostobaság volna. Minden látomás és álom, amiről beszélünk, valójában megvalósítható itt a földön.
Az első és legfontosabb célom az életben, hogy közel maradjak a lélekhez. Minden más megoldódik magától… ebben szintén biztos vagyok. A legfőbb spirituális törekvésem pedig az, hogy megmaradjak a pillanatban. Ne próbáljak a jövőbe látni, ne keseregjek régi hibák miatt, és hogy átérezzem a jelenben rejlő hatalmas erőt. Ez, barátaim, a boldogság titka.
Az elmét csak a „Ki vagyok én?” kérdésének vizsgálatával lehet lecsillapítani. A „Ki vagyok én?” gondolata a többi gondolat elpusztítása után ugyanúgy elpusztul, mint a halotti máglya piszkálgatására szolgáló bot. Ha mégis más gondolatok merülnének fel az emberben, akkor ahelyett, hogy megpróbálná végiggondolni őket, vizsgálja meg: „Kinek jutnak ezek az eszébe?” Mit számít, hogy milyen sok gondolat bukkan fel benne!? Ha abban a pillanatban, amikor az adott gondolat eszébe jut, az ember éberen megvizsgálja: „Kinek jutott ez az eszébe?”, arra a következtetésre kell jutnia: „Nekem.” Ha pedig az ember ekkor felteszi magának a kérdést: „És én ki vagyok?”, akkor az elme visszatér forrásához [az Önvalóhoz] , és a felmerülő gondolatól is elcsitul. A kitartó gyakorlás során az elme egyre inkább képessé válik arra, hogy belemerüljön forrásába.










