Vannak, akik mindent elhisznek, amit olvasnak; vannak olyanok, akik semmit sem hisznek el; és végül vannak olyan emberek, akik bíráló szemmel vizsgálják, mit olvasnak, majd azután alkotják meg véleményüket.
Mivel az emberek minden idők legjava helyett mindig csak a legújabbat olvassák, az írók benne maradnak a keringő eszmék szűk körében és a korszak mind mélyebben iszaposodik bele a maga sarába.
Ha olvasunk, más gondolkozik helyettünk: mi csak az ő mentális processzusát ismételjük meg. Úgy vagyunk vele, mintha az írni tanulásnál a tanuló a tanítónak ceruzával írt vonásait tollával kihúzza.
Ha kevés időm van – mindig kevés időm van –, megengedek magamnak, mondjuk, egy óra olvasást. Nézem az órám: még tíz perc. Alkuszom magammal. Na még csak öt perc, aztán még egy fél oldal – könyörgök magamnak. Aztán indulatos leszek: égjen oda a vacsora, ne jöjjenek vendégek, nem indítom el a mosást, egye fene, elég lesz öt óra alvás. Én most olvasni akarok!
