Ha esett az eső, ha lement a nap, ha fújt a szél, ha esett a hó, mi játszottunk. Rengeteg piszkos trükköt megtanultam. Ezek nélkül sehol sem lennék most.
Nem voltam sem tehetséges, sem ügyes. Csak egy srác voltam, aki a téren focizott. Egyetlen extrát tudtam felmutatni, mindenkinél dühösebb voltam.
Amikor 17 éves voltam, Wenger megkért, hogy menjek az Arsenalhoz próbajátékra. Visszautasítottam. Zlatan nem jár próbákra.
Amit Carew csak egy labdával képes megtenni, azt én megcsinálom egy naranccsal.
Egy dolog biztos: egy nélkülem rendezendő világbajnokságon semmi néznivaló nincs.
Boldog vagyok azzal, amit elértem. A foci többel megajándékozott, mint amit valaha is elképzeltem.
A River Plate legyőzése olyan, mintha édesanyád reggel csókkal ébresztene.
Amikor azt mondják, hogy én vagyok Isten, azt válaszolom, hogy tévednek. Egyszerű focista vagyok. Isten az Isten, én pedig Diego.
Ha meghalok, és újjászületek, megint focista akarok lenni. És ismét Diego Armando Maradona. Olyan játékos vagyok, aki örömet okozott az embereknek, és ez nekem elég.
Nem érdekel…aki ott lesz, azt le kell játszanom…nem érdekel a neve. Tök mindegy, hogy mi a neve… Én eddig tiszteltem őket, úgy ahogy mondtam. Istenként tiszteltük ezeket a játékosokat, a Milan játékosait, az Ajax játékosait. Egyszerűen hihetetlen, hogy ellenük játszunk, de ugyanakkor ha mi felmegyünk a pályára, ezzel már nem igazán foglalkozunk…tehát engem abszolút nem érdekel a neve.
Nem azért hagytam ki a tizenegyest a Bayern ellen, mert ideges voltam, hanem azért, mert egy kicsit rosszul támasztottam ki, így nem tudtam megfelelően irányítani a labdát. Az egész ügy és a bírálatok igazából az anyukámat viselték meg a legjobban, de megígértem neki, hogy a következőt belövöm, és így is lett.
Velem kapcsolatban az emberek kétféle módon nyilatkoznak meg. Vagy dicsérnek, vagy gyaláznak. Igyekszem mindezt humorosan felfogni. A kritikákat elfogadom. Része mindez a a profi életnek. Aki ezt nem tudja elviselni, az nem tud megmaradni a mai futballközegben.
Más vagyok, mint a Real Madrid legutóbbi vezetőedzői. Ha rosszul mennek itt a dolgok, és el kell hagynom a klubot, akkor is lesz következő csapatom. És nem a Gavára vagy a Palmeirasra gondolok. A világ valamelyik nagy csapata várna rám.
Nézzék, én edző vagyok, nem pedig Harry Potter. Ő egy varázsló, de a valóságban nincs varázslat. A foci viszont nagyon is valóságos.
Ha inkább a könnyebb munkát választottam volna, maradtam volna Portóban, ahol gyönyörű kék a székem, ott a Bajnokok Ligája-trófea, majd Isten jön, utána pedig én.
A rajtam lévő nyomás olyan nekem, mint a madárinfluenza. Ez egyáltalán nem vicces, és jobban félek tőle, mint magától a futballtól.
Az edzések során mindig úgy kértem a labdát, hogy le kelljen kezelnem azt. Nem szerettem a hajszálpontos passzokat. Nyomás alá akartam helyezni magam, sokat gyakoroltam az ötösön belül is. Tudtam, hogy mindezt már senki sem várja el egy középpályástól, éppen ezért izgatott.
Már fiatalkoromban elhatároztam, hogy nem leszek olyan középpályás, aki középen ténfereg, és bár hatással van a játékra, de nem ér el gólt.
Már egészen kicsi gyerekkorom óta tudtam, hogy többet kell edzenem a többieknél ahhoz, hogy formába kerüljek. Rengeteget futottam, mivel szerettem volna az egész pályát átszelő középpályássá válni. Emiatt egyszer vagy kétszer egy héten a két tizenhatos között sprinteltem. Nyolcszor-tízszer futottam egy szériában, hogy imitáljam a mérkőzéseket.
Nem bántam meg, hogy Realhoz igazoltam. Soha semmit nem bántam meg az életem és a pályafutásom során.
