Azt szeretem a fociban, hogy kihozhatom magamból a maximumot annak érdekében, hogy győzelemhez segíthessem a csapatot.
Ha egy nagy klub játékosa vagy, kötelező nyerned, nem tehetsz mást. Emiatt normálisnak tartom, hogy az örömfoci szerepe csökken, és ma már nem annyira fontos. Viszont ha csak azért mész ki a pályára, hogy jól elverd az ellenfeled, az nem valami szórakoztató neked sem.
A helyzet az, hogy ha tizenegyespárbajra kerül sor, akkor ötven százalék az esélyed nyerni, és ugyanannyi veszíteni. Viszont azok közé a kapusok közé tartozom, akiktől mindig elvárják, hogy legalább egy-két tizenegyest megfogjanak. Ha pedig nem így alakul, akkor a sajtó már kezd is keményen szapulni.
A legeslegjobb játékos, akivel szembe kellett néznem, a brazil Ronaldo volt, ő volt a legnagyobb játékos kétségtelenül. Az olaszok közül? Ez nem lehet más, csak az olasz futball legnagyobb alakja, Roberto Baggio.
A Barcánál a játékosoknak meg volt tiltva, hogy sportkocsival járjanak edzésre. Nevetséges volt. Senkinek semmi köze hozzá, milyen autót vezetek. Aztán áprilisban, az Almería elleni meccs előtt a Ferrari Enzómmal mentem a melóba. Nagy balhé volt.
Gyermekkori álmom volt, hogy a Barcelonában játsszak. A fellegekben jártam, aztán Messi elkezdett nyafogni. Középen akart játszani, nem a szélen, így megváltozott a rendszer, engem meg feláldoztak.
Lionel Messi fantasztikus. Hihetetlen srác, de nem igazán ismerem. Teljesen mások vagyunk. Ő 13 évesen érkezett a Barcába, Abban a kultúrában nőtt fel, neki nincs baja az ottani „iskola” szarsággal. A csapatban csak körülötte forog a játék. Briliáns fickó, de most már itt vagyok, és több gólt fogok rúgni, mint ő.
Mourinho pont Guardiola ellentéte. Ha José világost csinál a szobában, Guardiola behúzza a függönyöket. Azt hiszem, próbálja összehasonlítani magát vele.
José Mourinho egy nagy sztár. Jó arc. Amikor először találkozott a feleségemmel, odasúgta neki: „Helena! Neked egyetlen dolgod van csak. Etesd Zlatant, hagyd aludni, és tedd boldoggá. Ez a csávó kimondta, amit akar, bírom őt.
Elég szarul éreztem magam, amikor ültem az öltözőben, Guardiola pedig úgy bámult rám, mint egy idegesítő valamire, egy kívülállóra. Kemény dió volt. Olyan volt, mint egy fal, egy kőfal, egyetlen normális életjelet nem kaptam felőle. Minden pillanatban azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék onnan.
Soha nem felejtem el a napot, amikor először pályára léptem a Malmö arénájában. Húszezer ember tombolt, soha nem éreztem még ilyet. Egy pillanatra megdermedtem, aztán elkezdtem élvezni. Nem tudtam betelni a hangulattal, magamban csak annyit ordítottam, hangosabban, hangosabban! Tudtam, végre megtaláltam a helyem.
Azt sem volt könnyű feldolgozni, amikor a többiek szarul játszottak. Nem voltam finom, ordibáltam velük, lehordtam őket, és közöltem, nincs helyük a pályán, haszontalanok, inkább kimegyek egyedül a pályára. Gondoltam, átváltok a jégkorongra, ott viszont a felszerelés egy vagyonba került. Maradt hát a foci…
Ha esett az eső, ha lement a nap, ha fújt a szél, ha esett a hó, mi játszottunk. Rengeteg piszkos trükköt megtanultam. Ezek nélkül sehol sem lennék most.
Nem voltam sem tehetséges, sem ügyes. Csak egy srác voltam, aki a téren focizott. Egyetlen extrát tudtam felmutatni, mindenkinél dühösebb voltam.
Amikor 17 éves voltam, Wenger megkért, hogy menjek az Arsenalhoz próbajátékra. Visszautasítottam. Zlatan nem jár próbákra.
Amit Carew csak egy labdával képes megtenni, azt én megcsinálom egy naranccsal.
Egy dolog biztos: egy nélkülem rendezendő világbajnokságon semmi néznivaló nincs.
Boldog vagyok azzal, amit elértem. A foci többel megajándékozott, mint amit valaha is elképzeltem.
A River Plate legyőzése olyan, mintha édesanyád reggel csókkal ébresztene.
